Már délután nekikezdtünk a csomagolásnak. Noha minden elő volt már készítve, és jópár holmit az ismerősünk is elvitt magával előre, nem bírtunk egyezségre jutni. Anyám nem volt olyan tárgyakhoz ragaszkodó, mint én, aki bizonyos daraboktól nem tudok elszakadni. Persze biztos a háború miatt vált ilyenné. Én meg mindig is gyűjtöttem a régi kacatokat, és ha valamitől meg kellett válnom, az bizony soha sem ment könnyen. Ekkor is ez történt.
— Mi a fenének akarsz ennyi ruhát? Gondolod, hogy kint nem tudsz venni magadnak? Hagyd a francba itt. Felesleges elhozni. Elég az öltönyöd, amiben érettségiztél, mert tudom, attól nem akarsz megválni, mivel még szegény apád csináltatta. De minek ez a három jeans nadrág meg a kabát? Gondolod, hogy ott nincsen ilyen?
— Anya! Hol lesz az elején nekem arra pénzem, hogy ruhát vegyek magamnak? Nem fogok kérni sem a te testvéreidtől, sem apu öccsétől.
— Nem kell kérned. Maguktól fognak venni anélkül, hogy szolnál nekik. Ezt, az egyiket is ők küldték.
— Na jó, akkor azt ne csomagoljuk be. De a másik kettőt, azt nem hagyom. Az első fizetésemből vettem az egyiket. Tudom már kopott, szakadt és lassan fel sem lehet venni, de egy emlék…
— Ha minden limlom egy emlék számodra, egy konténer nem lenne elég neked. Különben is kezdj el gondolkodni. Nem hivatalosan megyünk el. Kiutazási engedélyünk Bécsbe szól, nem tovább, és ha egy halom holmit pakolászol össze, Hegyeshalomnál már le is szednek a vonatról.
— De nem két napra megyünk. Itt van a papír, hogy harminc nap kint tartózkodás, téged kísérlek a gyógykezelésre.
— Gondolod, ezt mindenki el is hiszi? Miért nem meséltem el senkinek, hogy van érvényes kiutazási engedélyünk? Pont azért, mert ki tudja, ki az a jóakarónk, aki rohanna feljelenteni minket?
— Ugyan már, anyu. Nem kell ilyen paranoidnak lenni. Megértem, hogy elővigyázatos vagy, de ennyire?
— Még mindig nem tudod fiam, hol élsz. Majd ha már távol leszünk innét, akkor megtudod. Gondolod, hogy nem adtam volna el az utolsó képszöget is, ha hivatalosan mehetnénk? Minden fincli-flanci holmiért keményen megdolgoztunk apáddal. Nem adnám oda ingyen, de annyit megér, hogy kijuthatunk innét.
Kénytelen voltam igazat adni neki, és bármennyire is sajnáltam, egy csomó féltett holmimat kipakoltam, és tényleg csak azokat hagytam a pakkomban, amik abszolút fontosak lehetnek a kezdet kezdetén. Mikor készek voltunk eszembe jutott valami.
— Anya — kezdtem halkan —, mi lesz azzal a csomó képpel, diával, levéllel, amiket apu készített rólunk életében. Remélem, nem akarod kidobni?
— Ki nem dobom, de hova tegyem? Itt kell azt is hagyni, mint annyi minden mást.
— Nekem lenne egy ötletem. Becsomagolom az egészet az én féltett cuccaimmal együtt egy nagy zsákba, és odaadom a Panni néninek a szomszédba, hogy őrizze meg. Egyszer majd úgyis visszajövök látogatóba.
— És hogy akarod neki odaadni? Mit fogsz mondani, miért kéred, hogy nála tehessed le? Jól ismer minket, az igaz, és amikor apád olyan beteg volt akkor ő segített nekem. Ezzel az erővel a Bandi bácsiéknak is átvihetnéd nem? Mert ő is jó ismerősünk, de mit mondasz? Még ők sem tudják, meg senki sem, hogy elmegyünk.
— A Bandi bácsiékra én is gondoltam de, „kihúztam” őket, mert túl frekventált személy. Még apu halála után is sokat járt ide. A Panni néni egyedül maradt, lassan nyugdíjas is lesz, meg szomszéd. Ha látják is, hogy odaadok neki valamit, csak nem lesz ettől gyanús. Azt fogom neki mondani, hogy másik lakásba költözünk, és nem tudunk most mindent elvinni, majd pár nap múlva jelentkezem érte, addig őrizze meg.
— Nagyon átlátszó, de próbáld meg. Szólj előbb át neki telefonon, ne fáradj hiába.
Szerencsémre éppen otthon találtam, különben dolgozott a kórházban, mint ápolónő, és hajlandó is volt megtenni, amit kértem.
— És mondd, hova költöztök? Anyád nem is mesélt erről, amikor a múlt héten találkoztunk.
— Az egész nagyon hirtelen történt – lódítottam – mert az unokabátyámék kaptak egy nagyobb lakást, hogy megszületett a második gyerek. Az ő lakásukat kapjuk meg Pesten, a Kárpáth utcában. De majd el tetszik jönni hozzánk, ha berendezkedtünk. Csak nem kell a többi szomszédnak megmondani.
— Én aztán biztosan nem szólok, fiam. Nincs nekem sajnos időm sokat trécselni a szomszédokkal. Van még négy hónapom, és megyek nyugdíjba. Elég volt.
Mikor már vagy egy fél év eltelt, hogy otthagytuk Magyarországot, levelet írtam Panni néninek, hogy elnézést kérjek tőle, amiért nem mondtam el az igazat, de nem tehettem. Megírtam azt is, hogy nyugodtan nézze meg az egész pakkot, semmi olyan nincs benne, amiből a későbbiek során baja származhatna. Egy pár megsárgult régi levél, egy csomó fotó, amiket még apám készített. Régi, rossz, agyonhordott ruhadarabok, amiktől nehezen tudtam megválni. Türelmesen vártam a válaszra, de semmit sem hozott a posta. Még kétszer próbálkoztam, de ugyanaz volt az eredmény.
Már nős ember voltam és gyerekem is volt, amikor hosszú idő után ismét eljutottam fiatalságom színhelyére. Anyám sajnos már nem élhette ezt meg. Első utam persze Panni nénihez vitt. Hiába csengettem, senki sem nyitott ajtót. Mit sem változott Magyarország, hiába volt rendszerváltás, mert több szomszéd is kíváncsiságból csak résnyire nyitotta az ajtaját és próbált leskelődni. Az egyikük, akire még én is emlékeztem, meg is szólított.
— Kit tetszik keresni?
— Jó napot kívánok. A G. Panni nénit, az ápolónőt. Már nem lakik itt?
— Meghalt. Van már annak jó pár éve. De annyira ismerősnek tűnik nekem…
Bemutatkoztam.
— Jaj, jöjjön már beljebb. Nem kell a fél háznak tudnia, hogy ki tetszik lenni. Egy kávéval megkínálhatom?
— Köszönöm, elfogadom, csak kérnék egy hamutartót is, persze ha nem zavarja a dohányzás.
— Egész nyugodtan gyújtson csak rá. Én már abbahagytam mióta a férjem meghalt. De meséljen, mi van magukkal? Tudja, annyi mindent meséltek össze-vissza, miután eltűntek. Először mindenki azt susmogta, hogy csak máshová költöztek. Aztán egyik nap hivatalos emberek mentek be a lakásukba kutakodni, később meg valaki mondta, hogy nyugatra tetszettek elmenni. A szegény Panni nénit is kérdezgették, faggatták ezek a hivatalos emberek. Pedig mit tudhatott az magukról? Azon kívül, hogy régen segített a mamájának, mint ápolónő, a beteg édesapját ápolni, nem hiszem, hogy többet tudott, mint én. De tetszik tudni, itt az emberek nem változtak semmit sem. Mindenki igyekszik még ma is fontoskodni, ha nem is tud semmit, csak, hogy megmutassa a többi lakónak, hogy ő valaki. Nem tudunk még ma sem egymás mellett békében élni. Szegény alig élvezhette a nyugdíját. Ha egy évet élt, miután megkapta az elsőt, akkor sokat mondok.
Megköszöntem a kávét és már indulni akartam, a kedves szomszéd azonban még marasztalt volna.
— Ide figyeljen. Tudok valamit, de nem akartam elmondani eddig, mert azt hittem, hogy pletyka az is a jónépektől. Mégis kíváncsi vagyok rá. Azt mesélték, hogy maga rábízott a Pannikára valami csomagot, amikben titkos fotók voltak. Tényleg odaadott valamit neki megőrzésre?
Gondolkodtam egy sort magamban, hogy mondjak-e valamit vagy sem, végül úgy határoztam, elmondom. Ennyi idő után? Hagy csámcsogjanak rajta a szomszédok.
— Odaadtam neki egy nagy zacskót, de nem tettem abba semmi különöset. Méghogy titkos fotók! Micsoda baromság! Az apám képei voltak, amiket ő saját maga dolgozott ki és azon többnyire a család van, meg ahol járt életében. Mi lett volna abban titkos, nem tudom. A többi, higgye el nekem, csupa szemét volt.
— Elhiszem magának, ne mentegetőzzön. De a sok szemétben volt valami érték is, azt hiszem.
— Miből tetszik gondolni?
— Emlékszik még arra az ivós disznóra a hetes számból?
— A Zoltayra tetszik gondolni?
— Ki másra. Tudja munkásőrből vedlett át rendőrnek. A fia meg volt kormányőr is. Most ül a hűvösön, lopásért… de, hogy folytassam. Ez a mocsok jelenthette fel a Pannikát is, mert biztosan kileste, amikor maga odaadta neki a csomagot. Szomszédban laktak, biztosan hallgatózhatott is, egy fal választotta el őket. Az egészben az volt a gyanús számomra, hogy ő vezette a hivatalos embereket, és ő kutatta át az egész lakását a Pannikának. Egy nagy nylonzsákot lefoglalt, mint terhelő bizonyítékot. Annak a szegény nőnek, hogy mit kellet kiállnia. Pedig hány emberen segített, ha véletlenül a kórházba kerültek.
A hallottak nagyon mellbe vágtak, még napokkal később is szinte sokk alatt voltam. Nem hittem volna, hogy egy zsák szeméttel ekkora bajt zúdíthatok egy olyan ember nyakába, akinek hálával tartozom. Később megtudtam azt is, hogy a két autónyeremény betétkönyvet, amit még az apám váltott nekem, kisorsolták. Nem kutakodtam tovább, hogy ugyan ki is kaphatta meg. Bezártam akkor minden kaput magam mögött. Hiába jártam azóta sokszor látogatóba Budapestre, idegenné vált minden számomra — még ma is úgy megyek már csak oda, mint turista.
Igaza volt anyámnak, amikor azt mondta, hogy majd akkor fogom megtudni, hol éltem, ha már távol leszek.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.09. @ 10:54 :: Avi Ben Giora.
