Abban az évben már sok mindennel betelt a pohár. Kapóra jött, hogy a Hermes Áfésznél — ahol mint gondnok, tűz és balesetvédelmi előadó, valamint anyagbeszerző voltam, tehát álláshalmozó — éppen a szövetkezethez történt belépésem idején öt napos bécsi turistautat szerveztek. Azonnal jelentkeztem. Közel három hónap izgalommal telt el, mert nem tudtuk, hogy a Belügyminisztérium megadja-e a jóváhagyást vagy sem. Ezt csak két nappal az indulás előtt hozták tudomásunkra.
Egy napunk maradt arra, hogy megváljunk mindattól, amit nem akartunk az államra hagyni. Nem volt sok. Világvevő rádiónkat sikerült eladni, miként könyveink nagyobb részét is megvette egy antikvárium. Csak azokat hagytuk hátra, amelyek megpenészedtek a vizes falaknak köszönhetően. Minden mást, ami mozdítható volt, az öcsémékre hagytunk. De hogy’!
Azt is nagyon kevesen tudták, hogy Bécsbe megyünk, szándékunkról — eszünk ágában sincs visszatérni — senki sem tudott. Saját öcsémnek is csak akkor árultuk el, amikor már megkaptuk a belügyminiszteri engedélyt.
Albérletben laktunk egy kőbányai családi ház szuterén helyiségében, s az indulás előtti nap estéjén, sötétedés után — nehogy a főbérlő bármit is megsejtsen — a kerten keresztül csempésztük ki, amit lehetett. Az a kevés bútorunk, ami volt, hátramaradt.
A szövetkezetnél minden hétfőn elszámoltam az előző heti költségekkel és felvettem újabb ötezer forintot a készpénzes bevásárlásokra. Csütörtök hajnalban indult a busz Bécsbe, s előtte szerdán — hosszas töprengés után — úgy döntöttem, nem számolok le, hiszen hétfőn már visszatér a csoport, azt akkor is megtehetem. Hacsak… Hacsak nem akarok gyanút kelteni. Hát én nem akartam. Az addig beszerzett néhány apróságot és kb. kétezer forint készpénzt anyámnál hagytam.
Hétfőn reggel — visszaindulás előtt — leváltunk a csoporttól és belevágtunk az ismeretlenbe. A bécsi belváros postahivatalából még aznap este felhívtam anyámat, tudattam vele: hosszú ideig hiába vár, mert maradunk. Megkértem, hívja fel a szövetkezetet, hogy küldjenek ki valakit a hátrahagyott pénzért és számlákért. Levettem egy terhet a vállamról, gondoltam akkor, és ez megnyugtatott, mert volt okom aggódni éppen elég sok más miatt. Fogalmam sem volt, mi fog történni velünk, hány éjszakát kell majd híd alatt vagy parkokban eltölteni, s egyáltalán, befogadnak-e az osztrákok vagy hazatoloncolnak. Szándékunk eltökélt volt, minden más bizonytalan.
Az otthon később történtek csak akkor jutottak tudomásomra, amikor már Amerikába kerültünk, azaz majd egy évvel azután, hogy elhagytuk Magyarországot.
Anyám felhívta a szövetkezetet, s alig néhány óra múlva már meg is jelent nála volt főnököm. Udvariasan megköszönte a hátrahagyott dolgok megőrzését, miközben megjegyezte: ezzel minden le van rendezve.
Két nap múlva megjelent anyámnál a feleségem egyik kolleganője, s azt kérdezte tőle, most, hogy leléptünk, mi lesz azzal a húszezer forinttal, amit a nejem kért tőle kölcsön. Anyám csak hümmögött és zavartan motyogta, ő erről semmit sem tud.
Feleségem kolleganőjét ismerték a cégnél, ő volt az, aki fűtől-fától kölcsönkért, ezért elég hihetetlenül hangzott volna, ha azt híreszteli: valaki neki tartozik. Főleg húszezer forinttal, ami akkoriban szép summa volt. Ez késztethette arra, hogy elálljon minden további követeléstől, miután anyám, akinél hiába próbálkozott, udvariasan elküldte a búsba.
Az már jelentéktelen apróságnak számított, hogy a főbérlő is háromhavi lakbért követelt rajta. A hátrahagyott néhány és nem túl sokat érő bútor végül is nem került az állam birtokába. Anyám elszállíthatta, miután kifizetett háromhavi lakbért, ami természetesen nem elmaradás volt, hiszen még a júniusi bért is előre kifizettük, noha június elsején indultunk Bécsbe.
Anyámat többször is beidézték a rendőrségre kihallgatásra, ami várható volt, hiszen vele voltunk a legszorosabb kapcsolatban. Azon sem csodálkoztunk, hogy apósomat is kihallgatták néhányszor. Gondolom egyiküknek sem akarták elhinni, hogy semmit nem tudtak szándékainkról. Sőt, apósom még azt sem tudta, hogy egyáltalán elutaztunk valahova.
Annál meglepőbb, hogy a rendőrségre apámat is beidézték. Vele ugyanis csak ritkán találkoztunk — szüleim akkor már húsz éve elváltak, s volt egy tíz éves időszak, amikor apámat nem is láttam, nem hogy beszéltem volna vele —, s ezt nem lehetett közeli viszonynak nevezni. Évekkel később, első hazalátogatásunk során, ő maga mesélte, hogy egyszerűen letagadott. Én nem az ő fia vagyok, semmi köze hozzám. Nyilván nem akart bajt magának. Megértem, nem is haragszom érte.
Sógorom éppen katona volt, amikor disszidáltunk, századírnoki beosztásban, de nem sokáig. Két héttel a disszidálásunk után, mint kétes elemet (ugyan miként is lehet megbízni olyasvalakiben, akinek a szocializmushoz hűtlen rokonai vannak?) büntetőszázadba helyezték tüzérek mellé. Az első ágyúlövés előtt elfelejtettek szólni neki, hogy használjon fülvédőt, mert nagy durranás lesz. Sógoromnak beszakadt a dobhártyája, hallása mai napig ható súlyos sérülést szenvedett.
Érdekes módon ügyünk Markó utcai tárgyalására egyedül anyámat idézték be. Ott tudta meg, hogy engem sikkasztással is vádolnak, mert annak idején nem számoltam el a szövetkezettel. Távollétünkben mindkettőnket két év börtönbüntetésre ítéltek.
A tárgyalást követő héten kapta anyám az értesítést, hogy kiutalták nekünk a négy éve igényelt szövetkezeti lakást. És hogy — ha jól emlékszem — húszezer forint ellenében máris átvehetjük a kulcsokat.
Azt talán mondanom sem kell, hogy nem siettünk haza. Hiszen akkor a Markó utcában helyeztek volna el, s nem pedig újonnan kiutalt lakásunkban.
Mindez csak azért jutott eszembe, mert éppen tegnap olvastam egy érdekes, ugyanakkor nekem semmi újdonsággal nem szolgáló megjegyzést. A háború alatt az elhurcolt zsidók javait ügyes emberek birtokukba vették. Alig néhány évvel később a kitelepítettek vagy nyugatra menekültek lakásait, ingóságaikkal együtt pártfunkcionáriusok sajátították ki maguknak.
Ez a világ már csak ilyen. Ezzel együtt kell szeretni.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.13. @ 12:00 :: Bányai Tamás