Bereczki Gizella - Libra : Sztrapacskán innen és túl

Nyomtatás

Nem szeretek túl korán érkezni egy rendezvény helyszínére, úgy gondoltam, ez amúgy is egy munkanap — legalább is nekem —, sétálós, nyáriasan meleg idő, az autósoknak parkoló keresgélés, tehát fél ötre bőven elég odaérnem. Legnagyobb meglepetésemre a főbejárat előtt szimpatikus fiatalok csoportja méregetett engem én meg őket. Egy ideig néztük egymást, majd rákérdeztem: — Toronyest? — a válasszal megtört a jég, kiderült Vajk barátai és megnyugtattak, már sokan vannak a fent.

Mindig szerettem ennek az épületnek a hangulatát, széles lépcsőjét, különösen falnagyságú tükrét — egy utolsó igazítás a blúzon, felcsúszott szoknyán és irány a zsongás forrása.

Nem tódítottak a fiatalok, az elegáns pódiumteremben már égtek a reflektorok, a hangmérnök és a kameraman a beállítások végén tartott.

Előttem már többen egymás nyakába borulva örvendeztek: Dudás Sanyi és aranyos társa, Julika, Koosán Ildikó épp akkor vetette le kabátját, Horváth István, aki elhozta végre magával kedves feleségét, Süti, akivel gyorsan egymás mellé telepedtünk. Bátai Tibort is elkísérte mosolygós felesége. Péter Erika nyarat idéző táskájával és a hozzá illő cipőjével és természetesen Lacijával, Vajk elegánsan, ingben, nyakkendőben és az ehhez dukáló „felelősségtudattal” az arcán. Amikor ezt elismerően a szemére vetettem, csak annyit válaszolt szerényen: — Nem jöhettem a biciklisruhámban!

Vandra Attilának is sikerült elcsábítani az estre feleségét, akinek úgy mutatott be, mint lehetséges „rokon”—t. (A Bereczki családfa kutatásával nógat már egy jó éve Attila, közös ősök után kutatva — egyszer talán erre is jut időm.). Sípos Julika a hátsó sorba húzódott barátnőjével, s mint később kiderült ügyes narrátorával. A hátul megterített és egyre bővülő ital- és ételrepertoárral gyarapodó asztal körül tolongott a társaság — ahogy az már lenni szokott. Csillag Endre és Fehérváriné Julika alakját is örömmel fedeztem fel, és ölelgettem meg.

A nagy örvendezés közepette megfeledkeztem barátnőmről, akinek ígéretet tettem, hogy elé megyek. Telefonomon több nem fogadott hívás jelezte, hogy valahol a közelben toporog. Így öt óra előtt néhány perccel futottam le az utcára, hogy széles karlengetésekkel mutassam az utat. Mire újra visszatértem, még többen lettünk. Zsóék is beviharzottak, s a fiatalok — Kapus Attila, Horváth Nóra és barátaik is már a helyüket keresték. Hájas Csillát már a toronybeli bemutatkozásakor a szívembe zártam. „Élőben” is pont olyan kedves, cserfes, szép diáklány.

Pontban ötkor Attila kíméletlenül elvágva a beszélgetések fonalát a helyére intette a csapatot, kezdetét vette a toronyest. S amire eddig még nem volt példa, skypon közvetítve velünk élvezhették a jobbnál jobb műveket és előadókat Pápay Aranka, Tumpeck Gyuri és azok a toronytagok, akik így csatlakoztak a találkozóhoz. A virtuális díjátadás is ezáltal meghatóvá sikeredett. A torokszorító érzésekből kaptunk az elején jócskán: Nagyajtai Zsolt írása, melyet egy évvel halála előtt tett fel a toronyba, s mely előrevetítette a kórságtól való félelmeit, Koosán Ildikó szavai és meghatott előadása.

Ezután a Főszerkesztő által kiosztott sorrendiségben pattant fel mindenki a helyéről. Az előadók készültek, igyekeztek a legjobbat kihozni magukból.

Szép előadásokat hallhattunk, láthattunk, ahogy azt már egyszer Zsó felsorolta.

A régi, már ismert előadók mellett sok új arcot véshettünk emlékezetünkbe: Hájas Csilla, Tóth Andrea, Nagy Matild, Horváth Nóra, Kapus Attila. Az időközben befutott Ibolyánk is addig tekergette a mikrofont, míg az a kezében nem maradt verse erejéig. A Héttorony verhetetlen női versmondója, Süti, most is remekelt — szerencsénkre többször. Vajk és előadótársa szép összhangban adták elő az Üzenem a köveimnek című mély érzésű verset. Péter Erika felnőtt verseit épp oly téma-hűen tolmácsolta, mint nevetős gyerekzeteit.

Így repült el több mint két óra, s mire összekaptuk magunkat, eltüntettük a terített asztal tartalmának egy részét bensőnkbe, másik részét táskáinkba, már vártak bennünket a Lucullusban.

Különterembe vezetett a pincér, minden hely elkelt. Mire feltálalták a sztrapacskás lábszárpörköltöt, addigra többkörös csábításnak tettek ki bennünket a férfiak, hol Vajk házi vörösborával, hol Főszerkesztőnk házipálinkájával, hol Vandra Attila részeges meggyével.

Miután kissé szűkösre sikeredett a helyiség, csak egy-egy félfordulatot kellett tennünk, hogy a másik asztaltársasággal is szóba elegyedhessünk. Így találtuk meg egymást Ady Ágotával és Tivadarral, akit nem tudtam azonnal beazonosítani. Láttam már hosszú copfos hajjal, szakállal, a facebookon egy időben kopaszon, most meg arcszőrzet nélkül, annál erőteljesebb, göndör pamacshajjal — hogy őt idézzem. De mivel a toronycsapat asztaltársaságával ült, ráhibáztam.

A fenséges pörkölt, a szívélyes vendéglátás, a jó és gondos szervezés, és ami a legfontosabb, az összetartás újra sok szép emlékkel gazdagította ezt a márciusi langyos estét és életünket.