Fakult lombok alatt, dupla áramszedőjű sárga villamosnak keresem nyomát. Valahol, konflisok macska kövön pattogó kerekei mellett, tépázott tekintélyű, viharos életűt, a kávéházak között ingázva, valahonnan Mindszent környékéről, az Ér mellől.
Talán akad még, egy – erős nagyító alá vont – Juhász Gyula nyom a Premontrei rendház oldalán és a kockakövek is valahonnan újra összegyűlnek az Arany János utcában. Önkéntes meghívóírók, retroaktív spontán kezdeményezésére hordják majd – ünneplő ruhába öltözött -, múltszázadeleji cilinderes urak, napernyőt forgató kisasszonyokkal össze a lebetonozott utcákra.
Keresem azt a körforgást, gondolkodom kitérős villamosok ajtótlan szépségén, fagyott emlékeikkel telekről bekeringőzve ereimben.
Hív a bazilikabelső, hogy ne csak száguldó szökőévenként, de lelkemet gesztenyefák alatt megnyitva, lehető leggyakrabban töltekezzen fel.
Tornyokat keresek és tornyokon csodálkozom el, melyek a semmiből nőttek, s hogy, hogy nem, kis túlzással talán még a Bémer téren is eltévednék, olyan más lett a város.
Semmi sincs a helyén és mégis, mint hegyi patak pisztrángjának, nekem ez a bankokkal és valutaváltókkal teli, Körös-parti hangyaboly az otthonom.
Bár még dereng, a mindig csendes utcák, emlékemben is fénykép fakó színe, ahol a gépjármű jelenlét volt a kuriózum.
Ebben az átöltözött Pece-parti – vajon tudják-e mi is az -, autók városában, ahol a járdák megszűntek és egyen rajzú foltossággal, tömött parkolóvá váltak, az autók városában még megrovás és pénzbírság fizetése mellett, emberek is élhetnek… tarkán, sokfélén, váradian.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.04. @ 05:56 :: Boér Péter Pál
