Éjjel van a parkban. Dénes, fák alatt, széteső padon, ülve siratja magát. Háttérben és oldalt egy-egy templom dereng. Zászlórúd is van a közelben… A padon ülve magában beszél, előregörnyedten, térdére könyökölve, állát tenyerével támasztja alá.
De furcsán süvölt a szél, hogy kerülök ide? Ekkora Holdat sohasem láttam még. Az egész söpredéket maga mögé rejti. Simogat a szél, süvít a fülembe, ilyennek még nem hallottam, épp, mint mikor gyerekként búgócsigát pörgettem. Dagad a Hold. Hiszen ez kóros! Nincs elég sötét, elég bódult sem vagyok, hogy feledjem, amit nem akarok. Fák közé kerültem, most mégis azt látom, amit elvettek tőlem. Agyon világítja a Hold! Mögöttem templom, balra is templom, előttem múzeum, pár évtizede püspöki palota. Biztos, hogy jó helyre kerültem?
Madárpiszkok is röpködnek… Galambröptű, nyáresti dinamit. A fán sem pacsirta szól… Nem bírom tovább! Magamat legkevésbé sem siratom, de Jucika húgom nem érdemelte, hogy tanulmányai elismeréseként, dicséretnek csomagolt gyalázatot kapjon! Megettem ma is a négy deka párizsimat. Három órányi sorállás után, úgy vágta orrom elé a hentes. Ha illedelmesen meg nem köszönöm, tán el is zavar.
Ezt a félliteres üveget szétszuggerálom! Ha más nem, ő legalább itt van velem! Gyere cuppantsak egyet a szádra! Úgy összeszoktunk, hogy egymás nélkül nem is bírnánk, ugye? Na ugye! Jól bírod! Előbb laposat akartam, aztán rájöttem, ha egy újságpapírt rád tekerek, senki nem tudja mi van nálam.
Behunyom szemem, az az idióta Hold úgy süt, hogy fehérnek látom, csukott szemekkel is az összes feketét. Jucikát kibírnám, egyszer majd csak hazakerül, de apámat, akit most is hollók őriznek, valami fekete tömlöc mélyén, nem! Kimerte mondani, hogy leges-legfelül, nem mindig az van, ami látszik. Legkevésbé aki oda gondolja magát.
“Nézzenek fel uraim! Látják azokat a gyönyörű vadludakat a tengerkék égen? Ők nagyobb urak mindnyájunknál!”
Emlékszem, gyáván viselkedtem, álltam, mint aki magára csinált, mint egy óriás, düllesztett szemű, szétrobbanásig felkövéredett hal és néztem, amint elviszik.
Mindenki alszik, legalább nyugodtan gondolkodom amíg egyedül vagyok, végül is a gondolkodás szokása a legtiltottabb szabadság. Remegnek a szó kiejtésétől is. Dőzsölnek, parancsokat osztogatnak és lenyomnak.
Ha nem tudom, hogy július van, megesküdnék rá, hogy havazik. Minden olyan színű…
Kortyolok párat, rám fér, aztán folytatom melankóliámat…
Árnyékvilág ez a mocsokkal fedett sötétség, amiről először azt hittem, a Hold mögött van és elfedi tőlem, ezzel szemben, a disznaja bevilágítja!
De szép, ahogyan zenélnek a levelek. Valaki van benn… Szeretném megismerni sorstársamat, ilyenkor csak kolléga lehet, hasonló gondolkodású. Kopogtassak rá, vagy jobb, ha békén hagyom? Minek moralizálni, hogy aztán kitérítsem szándékából? Széttárom karjaim és rugózok néhányat!
Nagyon kellemes az éjszakai levegő, sokkal tisztább, valami kiszűr belőle valamit. Olyan egészséges a tüdőnek! Egy légzés be, egy légzés ki. Ki-be, ki-be. Légző gyakorlatot tartok! Nem biztos, hogy az én tüdőm egészségi állapotának feljavítása a legfontosabb dolog, ebben az agyon holdsütötte éjszakában.
Ezek a mocskok, talán egy pillanatig sem gondolkoznak azon, hogy előjegyzésben, mindannyian a négy szál deszkából csinosított öröklakás várományosai.
Mennyi csillag, örülök, hogy nincs túlzott közvilágítás, ez a dagadó reflektor így is bevilágít mindent.
Ilyen nincs! Ide, a park közepébe, képesek voltak berondítani egy zászlót, a maguk frivol exhibicionizmusával! Még egy bicska sincs nálam, hogy kivágjam a rudat. Eszük van, vasból csinálták.
“Aj ha ez az éjszaka, három teljes hétig tartana!” Nótázhatnékom van, az a baj, hogy nótázni egyedül szeretek mostanában.
Különben, a munkahelyemre, minden reggel egy gyötrődés bemenni! Fizetéskor azért is elszabotálom az összes, “önkéntességi” alapon befizetni valót. Napokig járnak rám! Amikor leseggfejeztem a főnököt, mindenki gratulált, majdnem szobrot emeltek nekem, de másnap átrepítettek, felső parancsra, saját érdekemben a sorjázóba. A társadalomnak sokkal hasznosabb tagja lettem. Bizony! Bírom a munkát, nem alázatoskodom, nem is nyivákolok. Az örömszerzés legyen mások dolga.
Reggeledik, vagy még nagyobbra dagadt ez a, nem rejtő, de sokkal inkább fojtó?
Ideje lenne bekukkantani a kollégához, azt hiszem kihegyesedik az orra a meglepetéstől. Nem várok tovább.
Odalép a védett múzeumablak alá, lábujjhegyre áll, belekapaszkodik a rácsba, felhúzza magát. Amint elengedi, a földre zuhan. Az ablak belülről nyílik, befelé. Egy rémült muzeológus kandikál szétszórtan.
– Ki az? Kutyák ilyet nem tesznek, ahhoz alattomosabb, kétlábú kell! De hova párolgott? Egye fene, ha jobb dolga nincs, mint hűségnyilatkozatához híven, lojálisan szolgálni, ám tegye. Az igazgató, fő-fő jéghegy ékességnek, talán nyolc osztálya van. Ilyen szürkeállomány hiányban szenvedő, gerincprotézises hamutárcának, nem fér egy mákszemnyi kétely sem, hogy hatalma örökre adódott.
Hallod spicli, tudom, hogy rám állított, még éjszaka is figyeltet! Néha fel is nézhetnél, a talp fölött ott a közveszély, amely abban a pillanatban, ahogy számára értéktelenné válsz, nem kockacukrot dobál majd, hanem széttapos.
Dénes nem bírja tovább a hallgatást, feltápászkodik nyögdécselve, a falat kaparva. A benti fény, árnyékát hosszan elnyújtva a fák közé veti.
– Nyugodjon meg, nem spicli vagyok, sem pici, sem nagy, régész-kém! Tudja, én egy öntődében, frissen készített munkadarabokról reszelem le a rücsköt, mert az mindég marad. Sorjázásnak hívják!
– Elég meggyőzően mondtad, vagy nagyon jól hazudsz!
– Nem hazudok. Mi a fészkes fenét csinálsz itt, az éjnek évadján a múzeumban egyedül?
– Jól kifogtam kérlek, sehogy sem állok egy kiállítás anyagával. Még a negyede sincs kész, nem tudom, hogy csinálom meg reggelig, de muszáj, mert nyelek. Már rádiót sem hallgathatok, sérti a munkamorált. Tudod, az egész személyzet, jó ha havi nyolc órát dolgozik. Betanítottuk a takarítónőket, mit kell csinálni a kiállított tárgyakkal, a többi az ő dolguk. Akkor bezzeg nem sértjük meg a munkamorált! Reggelente, amilyen ürülék a főnök – ha nem bántalak meg ilyen csúnya szóval -, egy lemezről végighallgattatja a pártindulót. Ha nem elég uborkafejű, majomtrutyihoz hasonlóan bámulunk fejünkből, egyszerűen húsz százalékot levon a fizetésből.
– Nehéz az életed régészkém. Dénes vagyok!
– Levente! Megkérlek Dénes, csendesebben vigadj. Ezt a baromságot meg kell csinálnom reggelig, különben bajba kerül mindenki. Kiállít a kiállíttató, mint rossz bíró, akit jó pénzért bármire fel lehet bérelni.
– Nézd meg reggel, milyen szép zászló lesz a rúdon!
– Nem vagyok mazochista!
-Azért a kedvemért tedd meg! Ott van még az égész falat beborító Mátyás király kép az emeleten?
-Francokat, tett róla ez a szépséghibás sörkukac, hogy minden, ami igazi értréknek számít, biztosan a fővárosba irányuljon!
– Semmi mást nem látsz bennem, mint egy megvetendő piást, itt az éjszaka kellős közepén?
– Várj megnézlek. Lehet, hogy egy pulikutyához tudnálak hasonlítani, csapzott, hosszú hajaddal. Azt hiszem dacból növesztetted ekkorára, jókora szakállad is van, pajtás. Ki-ki a maga módján!
Dénes visszalankad padjára, órájára tekint, felsóhajt
Gyere öreg itt az idő, hogy egy kicsit még koketáljunk egymással.
Zsarnokok hemzsegtek itt egymás után, az egész olyan volt mint egy váltófutás. Jobb esetben cipőt cseréltek és startszámot, rosszabb esetben arra sem méltatták a nagyérdeműt, simán beültek a nekik – elképzeléseik szerint -, jogosan járó placc kellős közepére. Ha fél nappal korábban, többé kevésbé tisztességesek voltak, ezt a rossz szokást, kronometrálhatatlanul rövid idő alatt elvetették.
Jolánkám, szétszakadt a szívem, amikor szegény Árpikát letépted rólam és kirángattad a lakásból… Hiába kiabálta: apu, apu! Te csak mondtad a magadét, hogy ilyen részeg disznóval nem maradsz, aki éjjel nappal jajgatja hiányzó bátorságát.
Váratlanul, éles női hang sikít Dénesre a Hold mögül.
-Te pipogya gyávaság, a futóhomok szilárdabb elveken áll mint te. Dölyfös ellenállónak képzeled magad, akár a nyuszi, akinek az orra elé egy zsinegre kötött répát lógatnak, nézi jó távolról és musz-muszozik hozzá. Pá-pá édes!
– Megörültem, vagy Jolánka tényleg beállt a bandába és ott lebzsel, velük a Hold mögött?
– Sohasem értettem, miért éppen hozzád mentem felségül! Ha ennyi idő után sem ismersz, hogy rendes nő vagyok és most éppen itthon alszom az ágyunkban, egyedül, akkor ne is számíts bocsánatomra.
Dénesünk nagyot sóhajt, lehorgassza fejét. Eljött a cselekvés pillanata. Kivesz a zsebéből egy vastag zsineget, akasztó kötél formájú hurokkal a végén.
Na gyere te dög, játszom még egy utolsót, mert nagyon szerettem az indiánosdit. Most te vagy a lasszó!
Mögöttem templom, balra is templom, előttem szerencsétlen muzeológus, abban az épületben, de ő legalább harcol. Jöhet a kaszás!
Ekkor belibeg egy ember kaszával a kezében, megáll és elkezdi fenni.
-Maga ott, ne siesse úgy el, ráér! Még egy pár percet adjon!
-Tessék kérem?
-Ne bántson, csak egy pár percet kérek…
-Úgy látom, nagyon berúgott, megyek a szomszéd parkban kezdem a munkát. Ide egy kicsit később jövök.
Dénes megkopogtatja a zászlórudat. Jó erős vas, el sem tudják képzelni, hogy valaki bántalmazni merje szeretett jelképüket. Odanyúl, gépies mozdulattal leereszti a zászlót. Bal kézzel letépi.
-Nézd, zászló, most helyet cserélünk, ha nem bánod.
Kezébe fogja, beszél hozzá, aztán ledobja a földre. A zászlófelvonó köteléhez rögzíti saját zsinegét és felhúzza. Kivesz egy drótot zsebéből, rögzíti a zászlófelhúzó kötelét, hogy testsúlyát megtartsa. Elkezd keresgélni, talál egy rönköt, odaállítja. Feláll rá, nyakát a hurokba dugja, vesz egy mély lélegzetet és sóhajt.
Ugrani kellene, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz. Már nem a szakadék szélén állok, hanem bőven be is lógok, akár egy odanőtt fa legszélső ága. Három, kettő, egy…
Kedves női hang hallatszik valahonnan.
-Dénes, Dénes ne tedd, nem erre tanítottalak egy életen át!
-Ki vagy te? Isten nem lehetsz?
-Mondtam én ilyet?
-Bocsánat, vannak sejtéseim kegyed kiléte felől, de már döntöttem! Tiltakozni akarok és valahogyan meg kell tennem…
-Ne az életed odadobásával, hanem valami maradandó fricskával tedd emlékezetesebbé a mai éjszakát. Világ életedben meggondolatlan voltál, még búcsúlevelet sem hagytál. Ki a fene tudná, miért lógattad fel magad?
-Mit tegyek?
-Gondolkodj Dénes, van eszed, néha egészen ügyesen használod!
-Arra gondolsz, amire én? Azt hiszem egy húron pendülünk…
-Szabadítsd ki magad a hurokból, nem arra születtél, hogy kivirágoztass egy akasztófát!
Dénes kiszabadítja magát a hurokból, lelép a rönkről, nagyot szippant az erősen reggeledő hajnali levegőből.
Lenyúl a zászlóért, belerakja a hurokba, jó erősen megszorítja. A drótot a zászló rúdjáról leveszi és felakassza a zászlót.
-Na végre örülök a látványodnak, olyan ari vagy, még mindég inkább te lógj… Így szeretlek, a francba! Elementáris báj árad belőled.
Bekopogtat az ablakon.
-Mi a gond Dénes?
-Megkértelek valamire, nem emlékszel?
-De, a leggusztustalanabb dolgot akartad tőlem!
-Légy olyan kedves, egy másodpercre, légy olyan kedves…
Levente odanéz, elhűl, kitör belőle a röhögés. Hátat fordított Dénesnek. Nézi a zászlót, tapsol. Kihajol, mondani szeretne valamit, de már nem tud. Jobbról rendőrjárőr érkezik nagy csendbe. A parancsnok megkopogtatja Dénes vállát, az hátrafordul, nyel egyet.
-Maga csinálta ezt a zászlóval?
-Tudja biztos úr… Nagyon ronda éjszakám volt, azt hittem, ilyenkorra már halott leszek, az a helyzet biztos úr…
Az egyik géppisztolyos kísérő oda kiált.
-Főnök, jelentkeztek az URH-n!
-Itt cinege 23-as, papundekli jelentkezz, vétel, vétel!
-Cinege duguljon el! Minden egységnek, jöjjenek a parancsnokságra, eligazítás lesz! Ismétlem, azonnal jöjjenek! Az összes pártzászló felakasztódott. Megfejthetetlen miért, mert itt a parancsnokságon is, az egész városban, az egész megyében és az egész országban. Minden egyes zászló felakasztódott!
A járőrparancsnok Dénes felé fordul, megemeli sapkáját, biccent.
-Bocsánatot kérünk a zavarásért, kis gikszer adódott a munkánkban. Talán majd máskor, ha ráérünk és nem zavarja… Futólépés indulj!
Levente előmerészkedik.
-Te Dénes, most mit csinálsz?
-Tudod Leventém, először egy városnéző körutat ejtek meg, amíg van látnivaló, aztán megyek intézem az ügyeimet.
-Figyu, nem sokára érkezik dinnyefej, beteget jelentek, mennék én is ha nem baj. Ilyen szépet, úgyis nagyon régen láttam.
-Rendben, várok de csipkedd magad. Tudod az ilyen csoda is olyan, mint a napfogyatkozás, nem tart örökké. Aztán veszek egy csokor virágot Jolánkámnak és rendet csinálok. Te Levente, még most is látszik egy picit a Hold, pedig világos van.
-Aha, de most normális méretű, amilyennek lennie kell.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.26. @ 17:19 :: Boér Péter Pál
