Az ölelésre nevelgetett ága
nyers akarással belenőtt a fába,
még látszott, ahogy nőtt, ahogy alábújt,
a kéreg fájt, majd áldón beleájult,
vad igyekezet hajtotta az ágat,
míg tisztes öblöt mélyített magának,
a jó szándék lett apránként a veszte,
míg szülejével összenőtt a teste,
a nagy kéket már pattant zölddel lesték,
a gyökereket húzva növesztették,
az ég akarta – eggyé lélegezzen,
de más sors ült a fűrész-marta sebben,
ki tudja már, mit cipeltek halálig,
a tarra vágott erdők csonkja fázik,
s bár egy faöltőt bízott rá az élet,
a test erős lett, ám az ág keményebb,
most balta moccan lustán balra-jobbra,
az ember megleng összezavarodva,
s az ág már nincs, csak heg marad belőle,
de deszkájának, mintha szeme nőne,
a kalapács is tétovázva rezzen,
s a szög görbülten peng a Péterszegben.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.28. @ 18:23 :: Böröczki Mihály - Mityka
