A fújós béka az emberiség legundorítóbb rétegéhez tartozó emberek összegz? neve. A fújós békát onnan lehet a legjobban felismerni, hogy nagykorúsága ellenére úgy viselkedik, mint egy hatéves.
Itt nem azt értem jellemz? tulajdonsága alatt, hogy kis aranyos, mozog a foga és minden érdekli, hanem azt hogy hisztizik mindenen az égmegadta világon, furcsán aberrált nézeteket vall a négerekr?l, zsidókról, cigányokról, szellemileg fogyatékos emberekr?l, és ez számomra cseppet sem elfogadható, továbbá nyíltan elhatárolódom t?le.
Azt hiszi, körülötte forog a naprendszer, mikor hálás lehetne, hogy van aki gondoskodik róla. Ezeket a tulajdonságokkal még véletlenül sem rendelkezik, de ezzel ellentétben nagykép? és fennhéjázó. Zárójelben megjegyzem, hogy semmire nincs oka fennhéjázni, mert azzal én nem dicsekednék egyáltalán, hogy alapozom a pofámat, sz?kít? sampont kérek a déemben, meg szedem a szemöldökömet, mert soha a büdös életben nem lesz csajom, az hót ziher.
És nem utolsósorban megbecsülném azt a néhány embert, aki tolerálja a deformált világképemet, és embernek tart így is.
Na, de elég ennyi a kellemetlen emberekb?l.
Inkább elmondanám azt, hogy aki azt hiszi, hogy a kínaiaknál könny? alkudni, az nagyot téved. Alkudni nagyon nehéz, s?t még azt is megkockáztatnám, hogy majdnem lehetetlen. Nekem Názárovits a lelkemre kötötte, hogy okvetlenül menjek el az Ázsia-centerbe, mert csupa kínai árul ott, és alkudjak, de mindenre! Megértettem? Meg.
Innen üzenem, hogy én télleg megpróbáltam alkudni, de komolyan. Csak hát nem eszik azt olyan forrón. Csúfos kudarcot vallottam, közlöm a végeredményt el?re. Odaálltam a kicsi kínai elé, a százhetvenegy centimmel, amit még megtoldottam tizenegy centis sarokkal, és onnan a magasból pislogtam rá. Gondoltam, felvértezem magam, olyan magasra nem ér el, ha verekedni akarna.
Szóval odaálltam, kicsit megbotlottam az egyik próbababában, mert lelógott róla valami szar. A néni meg segített leporolni a nadrágomat. Ez egy kicsit visszább vett a harci csatározási kedvemb?l, de azért nem adtam fel. Gondoltam, flegmára veszem a figurát, és akkor szépen megijed t?lem. Hát majdnem így is lett.
Megtapogattam egy nadrágot, enyhe undorodó arckifejezéssel, hogy tudat alatt felkészítsem a kínait arra, ami most jön, utána szép közömbösen megkérdeztem, hogy ez mennyi? Aszongya négyezeöccá. A repertoáromból kirántottam a jó el?re odakészített leghitetlenked?bb ábrázatomat, mondom neki, ez?? Cöccögtem hozzá egy keveset, de csak mértékkel. Aztán ráztam a fejemet is, hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak.
Hát mondom, én ezért hajlandó vagyok ezret adni, de csak azért, mert jókedvemben vagyok, és mert ma kaptam ösztöndíjat. Erre kitépte a kezemb?l, ráköpdösött az arcomra valamit kínaiul, és visszaakasztotta a vállfára.
Hát mondom, ez nem hangzott úgy, mint egy nyertes csata. Legszívesebben elszaladtam volna szégyenemben, de nem tehettem, mert akkor hallgathattam volna Názárovicstól életem végéig, hogy megfutamodtam egy másfél méter magas kínai nénit?l.
Na, mondom, mégecce utoljára megpróbálok alkudni, de ha így se adja, akkor hazudok valamit a barátosnémnak. Más ötletem nem maradt. Odabaktatok a nénihez, mondom neki, legyen kétezer, de akkor adja hozzá a cip?t is! Csak azért nem köpte rám a levest, mert idejében el tudtam ugrani.
A vége az lett, hogy szép alázatosan kipengettem az árát a nadrágnak, Názárovicsot elátkoztam, és az ázsiacentert meg felírtam a kudarcaim listájára, ahová többet be nem teszem a lábam.
