A hegy csúcsáról
haladok lefelé,
könnyű útvonal,
megkövesült
szakaszon
tolongok
egyedül.
A kilátást
örökérvényű
árnyék takarja;
sötét,
nincs összehasonlítási
alap, idegenné
fagynak bennem
háztetők pillérei.
Itt élek, amióta
csak az eszemet tudom,
ugyanaz a domb,
ugyanazon oldalon mállik,
de most egy új arcodat
mutatod, legszívesebben
hámlasztásig pofoználak,
hogy nem tudom,
hova száműzött,
kitagadott,
Isten fattya
vagyok.
Gyorsan futok,
a lejtőn lefelé,
meg nem állít
egy félrerúgott kő,
betonkocka süppedése,
markáns kavicstörmelékből
kibúvó fűcsomó,
erőlködj csak,
nőj nagyra,
nekem nem sikerült.
Azt kívánom,
kerüld meg
a világmindenséget,
lehetőleg a leghosszabb úton,
kereszteződéseket,
elhagyatott tereket,
elkaristolt bogáncsokat,
térdig érő gazkupacot,
s megtérül az ára;
kitörhetsz,
látod,
én még mindig
hiszek benne,
– Mami, büszke lehetsz rám,
így mindenki jól jár -.
Szabadon,
egy büdös zokszó nélkül,
levegőt vehetsz.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.26. @ 18:47 :: Horváth Nóra
