Előszó
Ilyenkor, tavasszal kitör rajtam a mehetnék! —
Életem első szakaszában — ilyenkor tavasszal — rendszerint útra is keltünk.
Ahogy szülőfalumból, Csányból, majd’ minden család!
A január még csak-csak nyugalmas volt, de februárban már vibrált valami feszültség a levegőben ─ otthon is, az iskolában is, és úgy egyáltalán a faluban.
Az emberek, noha semmi sürgős dolguk nem volt, egyre türelmetlenebbek lettek.
Márciusban aztán megbolydult a falu. Az „első fecskéket” megmosolyogták, mondván, korán van még dinnyésségbe menni, de inkább az irigység mondatta velük a lesajnáló szavakat.
Mert titkon mindenki vágyott már elmenni! Hiszen tavasszal menni kell!
Két évtizede elhatároztam, hogy lejegyzem, amit emlékeimben őrzök szüleim foglalkozásáról, a vándordinnyésségről. Itt-ott elakadtam, segítség kellett. Apám akkor már nem élt, így anyám lett a „konzultánsom”. Sok mindenben kiigazított, mesélt részleteket, melyeket nem ismertem, látszott, hogy élvezettel eleveníti fel sok megpróbáltatást, sok kedves emléket magába záró életét. Számomra is csodás időszak kezdődött, mert az események felidézésével gyermek lettem újra egy-egy kis időre.
Tíz évvel később egy újság három részletben közölte az anyagot, de nyomtatásban látva nem voltam elégedett.
Kevésnek és soknak éreztem egyszerre, s ugyanazon okok miatt: nem adhatott maradandó olvasási élményt, mivel túlságosan száraz, túlságosan szakmai lett.
A tél folyamán eszembe jutott, hogy valamit kezdenem kellene vele, mert a vándordinnyésség kihaló, ha már nem kihalt foglalkozás.
Persze, a dinnye mindenki keze munkája nyomán megterem, de amit megörökítettem, az egy életforma volt.
Életforma!
Akkor talán meg kellene tölteni élettel a száraz, szakmai leírást!
S mi mással, mint ami oly annyira kapcsolódik, hogy eggyé forrt vele — a gyermekkorommal.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
