Élt egy lány aki bohó s vidám volt,
Kerek arca mindig csak mosolygott.
Szemei fényesek, akár a csillagok,
Hosszú barna haja vállára omlott.
Szerelmes volt, úgy mint mások,
Eljárt táncolni, bálba s szórakozott,
Oly sokan epekedtek szíve után,
Csak egyet szeretett, de h?n igazán.
Ki az ? kincse volt, kit úgy imádott,
Elhagyta, s másik lány után vágyott,
Eldobta az igaz, tiszta, szép szerelmet,
Ott állt az oltárnál, egy másik mellet.
Várt még sok éven át, talán visszajön,
Álmodozott, szíve úgy vágyott rá h?n,
Karját kitárta, szorosan magához ölelte,
De nem volt más az, csak a képzelete.
Elhúzódott, ne lássák könnyes szemét,
Hogy siratja igaznak hitt szerelmét,
Egy imát mondogatott csak magában,
Már nem volt ? fontos senki számára.
Most hófehér ruhában fekszik az a lány,
Gyönge sajgó szíve már senkit nem vár,
Szerelme volt neki mindig, az élete,
Már nem fáj semmi, ott pihen a temet?be’.
