„A mama mindig azt mondta, hogy ha új életet akarsz kezdeni, hagyd magad mögött a múltat.”
Forrest Gump
Budán a Feneketlen-tó közelében, hatalmas gesztenyefák, árnyas parkok, valaha gondosan tervezett, polgári lakásokat rejtő kis villák között, a Gellért-hegy oldalában volt a kutatóintézet. A lány itt dolgozott, mint gyors- és gépíró, tudományos kutatók, műszaki rajzolók között. Pontos volt, hibátlan munkát végzett, így aztán több fiatal mérnök is rábízta diplomája végső formába öntését.
Jól jött a plusz jövedelem. A munkaidő lejárta után néha késő estig gépelte az emeletes törteket, majd felsóhajtva, ha végre szöveg következett, röpültek ki az írógépből a sűrűn teleírt lapok, s tornyosodtak az íróasztalon, forintokra váltva két keze munkáját. Örömmel töltötte el, hogy itt az intézetben önmagáért kedvelik, nem ismerik bonyolult családi hátterét, nem sajnálkoznak rajta. Ez jó! Ő itt egy megbízható kolléga, egy kedves, jól alkalmazkodó fiatal lány. Csak azt tudják róla, hogy sokat olvas, és munka után beül az iskolapadba.
Úgy járt ide hétfőtől, szombatig, mintha haza járna. Itt volt számára a nyugalom. Reggel az intézetben kezdett, este fél tíz körül a közeli közgazdasági technikumban fejezte be a napot.
Otthon, Pestszentlőrincen — a hosszú évek alatt lepusztult házban, nagyszülei, nagynénje, anyja és húga közelében — szinte csak éjszaka és hétvégén tartózkodott, akkor is tanult vagy olvasott. Nem szívesen beszélt erről az otthonról, ez az ő magánügye! Nem értenék, hogy miért nem menekül innen. Honnan ez a nagyfokú felelősség a családja iránt? Látta, segítségre szorulnak, nem hagyhatja magukra őket, de egy értelmes jövőt, azt fel kell építenie! A saját jövőjét!
A Petőfi-híd közepén minden reggel megkönnyebbülten sóhajtott fel. A tizenkettes autóbusz átért a másik oldalra! Budán már élete pozitív része kezdődött! Mögötte maradtak az otthoni szorongató események — amik este torokszorulást és gyomorfájdalmat okozva ismét beköszöntek — a híd közepén, visszafelé, a hatos villamoson.
* * *
Huszonegy éves volt, amikor egy derűs, kissé hűvösebb tavaszi napon előkereste a szekrény mélyéről a hófehér angóra garbót, nyakában a piciny arany lópatkóval. Kolléganői értő szemekkel azonnal reagáltak a finom ruhaneműre.
— Látod, ez való neked! Milyen jól áll! — simogatta meg hátán a bolyhos pulóvert Klári, anyai barátnője, és átölelte.
— Köszönöm, de… ! — kezdte, azonban nem jutott szóhoz!
— Te, ez a bross! Ez arany? Óóó, kitől kaptad? — Márta a jól értesült mosolyával, kissé hamiskásan kacsintott rá.
— Csak nem a mérnök úr?
A mérnök úr! A kutatóintézetben dolgozó lányos anyák kedveltje volt a több diplomás, tanár-orvos szülőktől származó, jómódú, még egyedülálló fiatalember. Szívesen fogadták volna vejüknek ─ udvarias modora, veleszületett intelligenciája, felfelé ívelő szakmai karrierje miatt.
Említése elég volt ahhoz, hogy a lány arcán, nyakán piros foltok jelenjenek meg — ami élő bizonyítéka volt annak, hogy a jól irányzott mondat bizony érzékeny ponton találta el! — Hogy is gondolhatják! Ők csak jó beszélgetőtársak, kollégák. Zavarba jött, ráadásul az emlegetett mérnök úr — a második emeleti iroda ablakából jól láthatóan — már közeledett is az udvaron át, fehér köpenye alatt a megszokott fekete öltönyben, határozott léptekkel. Célszerűnek látszott a vonásokat mielőbb rendezni, a piros foltok halványítására gyorsan kis púdert tenni az arcra, nyakra és az írógép felé fordulva sürgős tevékenységbe kezdeni, mert a jól ismert léptek már kopogtak is a folyosón.
— Szép jó reggelt a kedves hölgyeknek! — tárta szélesre az ajtót a fiatalember. Hétvégi síelés alatt lebarnult arcával a lány felé fordult, mindig mosolygásra kész szájából kedvesen villantak elő apró fehér fogai.
A három nő szájából szinte egyszerre jött a láthatóan kedves vendégnek szóló üdvözlet, talán túl gyorsan is, amitől a férfi kissé zavarba jött.
— Megzavartam a társalgást? Elnézést! Lépjek vissza, vagy befogadnak maguk közé egy reggeli kávézás erejéig?
— Köszönjük, de mi már kávéztunk, ráadásul… — kapta fel Klári a két mappát a rajzasztalról — mindkettőnket vár a főnök ezzel a tervrajzzal! — búcsúztak, s már indultak is.
Magukra maradtak. Az egymás iránti tisztelet, udvarias, mindkettőjüknél berögzült mosolya bujkált az arcukon. Csak nézték egymást. A fiatal mérnök jólesően legeltette szemeit a lányon, testére simuló angóra pulóverén, majd egész közel lépve elismerően szemlélte a nyakába tűzött kicsiny kitűzőt.
— Új pulóver, s ez a kis lópatkó? Még nem láttam! — simított végig a lány karján. — Milyen jól illik magához! Ó, hozzon szerencsét!
„Máris azt hozott” ─ gondolta a lány, majd zavart viccesen pukedlizett, így jóval távolabb kerülve a férfitól és igyekezett leplezni, hogy a férfi kezének érintése, a reggeli borotválkozáshoz használt after shave orrába csapódó hűvös illata megborzongatta. Kissé remegő kézzel tette fel a kávét, majd hófehér porcelán csészékbe töltötte. Miközben kávéztak a férfi mesélt hétvégi síelésükről egyetemi barátaival a Magas-Tátrában, s kicsit elgondolkodva arról, mennyire megszokta, hogy mostanában egyedül van.
A lány fején át- meg átfutott, hogy milyen más közegben is mozog ez a fiú, mint ő! Elszállt az önbizalma, maradt az udvarias jó modor, és kérdésekkel segítette a beszélgetést. Ők ketten legtöbbször a közös munkáról, könyvekről, művészetekről beszélgettek, magánéletről eddig nem esett szó közöttük.
Egy-egy jól irányzott kérdéssel terelgette a beszélgetést. Látszott, hogy a fiatalember jól érzi magát, ő pedig átadva magát a meghitt hangulatnak engedett a pillanat varázsának, s izgatottan figyelte a férfit, akit már négy éve, a megismerkedésük első pillanatától olyan közelállónak érzett.
— Ha már így egyedül maradtunk… — kezdte a mérnök köhécselve. — Van kedve eljönni velem az Operába? Szombat estére van jegyem a Giselle –re. Kettő! Én meg egyedül…! Balett! Szereti a balettet? — tette fel gyorsan, lélegzetvétel nélkül a kérdéseket.
A lány nem válaszolt azonnal, gondolkodott: „Vajon minek köszönhetem ezt a hirtelen meghívást?”
— Köszönöm, hogy rám gondolt! Miután nagyon szeretem a darabot, örömmel, de miért pont én jutottam az eszébe?
— Tudja, az édesanyám pedagógus Győrben, és ez a kedvenc balettje. Meglepetésnek szántam, de iskolai rendezvény miatt nem tud eljönni, s gondoltam, hívok valakit, akivel én is jól érzem magam!
— Értem! — válaszolt a lány, komolyan figyelve a férfit, s leplezve, hogy legszívesebben örömujjongásban törne ki. ─ Megnyert partnerének!
— Ha van kedve… utána egy tánc? Csak, hogy személyes is legyen a meghívásomban!
— Ez kedves! Örömmel! — mosolygott a mérnökre.
A férfi egy örömteli rikkantást hallatva felnevetett, a lányhoz lépett és egy heves mozdulattal a keze fölé hajolt.
— Köszönöm! — súgta csendesen. Mosolyogva, szótlanul nézte a lányt, majd megismételve az örömteli rikkantást, vidáman pördült egyet a sarkán és kilépett az ajtón.
A lány, mint akit kígyó bűvölt, állt mozdulatlanul. A mérnök úr nagyon fontos szereplő volt az életében, sokszor és sokat gondolt rá. Minden férfi közeledését elutasította. Várt! Pontosan tudta, hogy származásuk, iskolai végzettségük egy hatalmas szakadék közöttük, mégis várta, hogy elhangozzék egy hasonló meghívás ettől a kedves fiatalembertől, akivel az intézetben dolgozók már régen összeboronálták őket.
* * *
Klári és Márta lihegve nyitottak be az ajtón!
— Mi történt, mesélj!
— Meghívott egy balett előadásra, az Operaházba! — közölte csendes mosollyal.
— Gratulálok! Őszintén! — mondta Klári, de ő leintette.
— Az édesanyja helyett! — tette hozzá, a táncról hallgatott. Maga sem hitte!
— Valóban? Ez még semmit nem jelent. Sőt! „A vasat addig kell ütni, amíg meleg”!
— Gyere, a titkárságon valaki el akar adni két, külföldi csomagban érkezett Yves Saint Laurent ruhát. Nézd meg! Csinosnak kell lenned szombaton! — lelkendezett Márta, hosszasan ecsetelve a különböző női rafinériákat és cipelve őt ruhapróbára.
Egy ekrű színű, selyem, mélyen dekoltált ruhaköltemény várta és egy muszlin ruha. Almazöld, apró virágmintás, rakott szoknyás bubi galléros; könnyen lebbenő szolid, épp neki való, és a kolléganők…
— Pont a te méreted! Próbáld fel! — már négyen győzködték.
— Ki ne hagyd, milyen jól áll ez a zöld! No és ez az ekrű, még jobb! Menyasszonyi ruhának is jó lenne! — mindenki vele foglalkozott. „Mintha férjhez akarnának adni! Olyan erőszakosak” — járt a fejében.
Mindkét ruha valóban az ő mérete, igen csinos volt benne. A kolléganők nem is tudták, hogy a szekrényében lapuló almazöld tűsarkú pont illik a ruhához. Amikor sok huzavona után, az eredeti ár feléért is elvihette, engedett a rábeszélésnek. Így aztán volt két szép új ruhája és egy kedves meghívása, épp a Giselle-re — aminek történetéről folyamatosan ábrándozott, akkor is, amikor jó pár évvel ezelőtt az az almazöld tűsarkú úgy elvette az eszét.
* * *
Meleg tavaszi idő volt azon a szombaton. Előadás előtt találkoztak az Operaház aulájában. Mindketten kicsit mások voltak, ünnepélyesebbek, elegánsabbak. A véletlen folytán egymáshoz öltöztek. A lány almazöld muszlin ruhában, az elegáns hozzá illő sevró cipőben — karcsúbban és magasabban, mint napközben az intézetben —, a fiatalember egyszerűen, a szokásos fekete öltönyben fehér inggel — csak a nyakkendőjében az almazöld minta volt szokatlan.
A férfi csak ámult.
— De gyönyörű! Meg sem ismertem volna, ha nem várom olyan nagyon! — járta körül izgalmában, és nyújtotta a karját, hogy felvezesse a lépcsősoron a lányt, aki jóleső örömmel vette tudomásul, hogy sikert aratott.
Az előadás és a szünetek alatt érezte az összetartozás minden örömét. A férfi meghívta egy pohár pezsgőre, beszélgettek a balettről, karonfogva sétáltak a gyönyörű épületben. Elhalmozta őt bókokkal, valóban udvarias partner volt, elvarázsolta. Azokban a pillanatokban elfelejtette Giselle történetét, és nem cserélt volna egy balerinával! Boldog volt!
Elhangzott az utolsó vastaps, megtört a varázs. A férfi higgadtan, mosolyogva indult kifelé, a kabátját kedvesen segítette fel, majd kérte, sétáljanak végig az Andrássy úton, csak hogy beszélgessenek még, s elmúljon az előadás okozta izgalom.
Később a Gellért szálló Zöld termébe mentek, ahol tizenegy óráig játszott egy közismert zenekar, s várta őket egy baráti társaság. Kedvesen fogadták, ünnepelték és táncoltatták a lányt az almazöld tűsarkúban, a könnyen rebbenő muszlin ruhában, másfél óra hosszat folyamatosan. A fiatal mérnök csak vele táncolt, s ha lekérték, le nem vette a szemét róla. Látszott, hogy összeszokott baráti társaság, ahol megkülönböztetett figyelem irányul felé.
Amikor vége lett a zenének, s a társaság szétoszlott, pontosan érezte, mindent megtettek azért, hogy ő jól érezze magát. Lassan kapcsolt! A fiatal jóérzésű mérnöktől kapott ajándékba egy estét. Talán jobban ismeri őt, mint gondolta. Ajándék volt! Úgy is fejeződött be. Meghitt beszélgetésben, nagyon lassan, karonfogva sétáltak át a fényárban úszó Szabadság-hídon Pest felé, s a lány a híd közepén ismét érezte a szokásos torokszorulást és gyomorfájdalmat.
A mérnöknél szebb szavakkal senki nem köszönhette volna meg azt az estét. A lánynál finomabban egy nő sem reagálhatott volna az est folyamán felé irányuló figyelmességre, mégis úgy búcsúztak el akkor este, mint jó kollégák: udvariasan.
* * *
Ezután is találkoztak napközben, dolgoztak egymás munkáját segítve, figyelmesen. Néha beszélgettek is az együtt töltött színházi estéről, a lány azonban azóta is úgy érzi, ott, akkor örökre elvesztett valamit. Nem az almazöld tűsarkút! Az továbbra is a szekrény legfelső polcán várakozik — puha, magas fényű sevró bőrével és nemes kidolgozásával —, egy felejthetetlen este emlékét, és egy más világ értékrendszerét őrizve magában, fényes selyempapírba csomagolva.
Egy év múlva a lány — hirtelen fellángolt szerelemből — férjhez ment, menyasszonyi ruhája a csomagból vásárolt mélyen dekoltált ekrű ruha volt. Esküvőjén minden kollégája megjelent, csak a mérnök úr nem, ő a lánykori nevére címzett humoros távirattal mentette ki magát.
Négy hónap múlva a fiatal mérnök is elvett feleségül egy több diplomával rendelkező orvosnőt. A lány, az összes kollégával együtt ott volt a budai házasságkötő teremben. Jókívánságai szívből jöttek.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.23. @ 17:23 :: Király Valéria
