Abu Zhampi nem volt igazi gyöngyhalász. Élete els? negyven évében tengert sem látott, sokkal prózaibb foglalkozása volt, harcosai élén sivatagi rablóként kereste kenyerét. Gyöngyhalász karrierje akkor kezd?dött el, amikor Dzsafár sejk ââ?â?¬ megelégelve az útonállók garázdálkodását ââ?â?¬, vezírének parancsba adta, hogy tisztítsa meg t?lük a karavánutakat, a vezérüket pedig élve, vagy holtan hozza elé.
A vezír oázisról oázisra haladva szorította vissza a rablókat a sivatagba, míg azok végül az utolsó sivatagi kútnál már nem hátrálhattak tovább, szembe kellett szállniuk a többszörös túler?vel. A beduinok az életükért harcoltak és vitézül állták a sarat, ám a vezír seregének létszámfölénye akkora volt, hogy ahányszor levágtak közülük egyet, hárman álltak a helyébe. A rablók vezére az els? sorokban harcolt és sok katonát megölt, míg végül a vezír parancsot adott a mesterlövészeinek, hogy terítsék le.
A lövés a mellkasán érte és olyan súlyos sebet ütött rajta, hogy aléltan borult a lova nyakára, az pedig, irányítás híján a farát mutatta a harcolóknak és elügetett a csatamez?r?l.
A fegyverropogástól és kiáltozástól megrémült állat napokig bóklászott a sivatagban, hátán a súlyosan sebesült Abu Zhampival, aki félig öntudatlan állapotában is kétségbeesetten tartotta magát a nyeregben, míg végül a Vörös tenger partjára értek, nem messze a csendes Al Kudsz halászfalutól. A ló, megérezve az édes víz szagát, ügetve indult a falu felé, a férfi pedig pont a falu közepén zuhant le a lóról.
A halászok ellátták a férfi sebét és ápolták, amíg fel nem épült. Lábadozása ideje alatt volt alkalma gondolkodni az életén. A csapatát szétverték, a fejére vérdíjat t?ztek ki: a jöv? baljós ködbe burkolózott.
Mikor már lábra tudott állni, kijárt a partra a halászok közé. Érdekl?déssel figyelte a gyöngyhalászok munkáját, segített nekik partra húzni a csónakokat, felnyitni a kagylókat, ?k pedig mintegy cserébe megtanították búvárkodni.
Alig néhány héttel kés?bb már önállóan merült le a tenger fenekére kagylókért ââ?â?¬ és akkor jött a nagy meglepetés. A begy?jtött kagylói mindegyikében gyöngyöt talált. A halászok szájtátva figyelték, amint gy?ltek el?tte a szebbnél szebb gyöngyszemek.
ââ?â?¬ Te aztán igazi szerencsefia vagy! ââ?â?¬ kiáltott fel Mahmúd, a halászok vezet?je.
Az egykori rabló csodálkozó arccal emelte fel tekintetét.
ââ?â?¬ Nem is tudom… valahogy mintha éreztem volna, melyiket kell felvennem ââ?â?¬ mondta tétova mosollyal.
A zsákmányból egy szemet sem tartott meg magának, mindet szétosztotta a falusiak között, külön b?kez?en gondolt azokra, akik ápolták, amíg sebesült volt.
Másnap is kihajózott a többiekkel a tengerre és hasonlóan gazdag zsákmánnyal tértek meg.
Ett?l kezdve a halászok szinte ölre mentek azért, hogy kinek a csónakjába üljön be reggel a jövevény.
Az újdonsült gyöngyhalász pedig minden reggel másik társával hajózott ki, és jóllehet, a zsákmány értéke miatta sokszorozódott meg, minden fogásból csak egyetlen gyöngyszemet tartott meg magának.
A falu szépen gyarapodott. Az evez?s csónakokat vitorlás dhaukra cserélték, a zsúpfedeles kunyhók helyén lassanként nagyobb, kényelmesebb házak emelkedtek. A felvásárlók útvonala is megváltozott. Al Kudsz nevét eddig hírb?l sem ismerték, ám most minden alkalommal útba ejtették.
Az egykori sivatagi rabló hiába intette a falusiakat, azok nem tudtak ellenállni a gyarapodás kísértésének, így ? sem tör?dött a falut fenyeget? veszélyekkel, figyelmét teljesen lekötötte a víz alatti világ.
Egy napon a dhaut eddig ismeretlen vizek felé irányította.
ââ?â?¬ Oda nem mehetünk, ott maga a Sátán lakik a víz alatti palotájában.
ââ?â?¬ Ugyan, Mahmúd! Eddig is megbíztál bennem! Bízzál most is!
ââ?â?¬ Igen, de akkor nem akartál a Sátán Vizeire vezetni minket!
ââ?â?¬ Rendben van, csak vigyetek oda, majd egyedül merülök le.
A halászok, szemükben szent borzadállyal kormányozták a hajót a kívánt irányba, majd, amikor szólt, horgonyt vetettek.
Abu Zhampi a legkisebb tétovázás nélkül vetette magát a vízbe. Ahogy a h?s habok körbeölelték, mint mindig, most is megsz?nt számára a világ. Csak kékesen dereng? víz és a csodálatos látnivalók maradtak meg. Látnivaló pedig volt b?ven. Színes halrajok úszkáltak körülötte, medúzákat kellett kerülgetnie, lent a fenéken pedig egy homár kereste lázasan az ebédjét.
Kissé távolabb megpillantotta azt, amiért jött. Ám a kagylók és közte egy hatalmas szikla emelkedett, abból pedig egy hatalmas, sárga szem nézett rezzenéstelen pillantással rá.
A férfi rémülten torpant meg egy pillanatra. Az agya, az életösztöne kétségbeesett menekülésre sürgette, ám egy bels? hang arra intette:
ââ?â?¬ Ússz tovább!
Úszott tehát és igyekezett nem tudomást venni a maga mögött hagyott, rémületes szemr?l, és annak gazdájáról, hisz az a szem méretéb?l ítélve akár egészben is lenyelhette volna.
Lassan odaért. A tenger fenekét olyan s?r?n borították a kagylók, hogy szinte nem is látszott, ám a sok kagyló közül kit?nt egy, amely akkora volt, mint egy ember kitárt karja. Biztos volt benne, hogy ezért kellett idejönnie.
Az óriás héja kinyílt, hogy beengedje a friss tengervizet és látni engedte a belsejét. Egy hatalmas, gyönyör?, teljesen szabályos gyöngyszem t?nt el? benne, akkora, mint egy kisgyermek ökle. Minden tekintetben csodálatos teremtménye a természetnek, de a legkülönösebb a színe volt: enyhén zöldes színben játszott.
Zhampi gyönyörködött egy darabig ebben a csodában, aztán felmerült, mert elfogyott a leveg?je. Amikor a feje megjelent a hullámok fölött, a dhau legénysége éljenzésben tört ki.
De hiába magyarázta nekik, hogy minden, amit eddig találtak, semmiség ahhoz képest, ami odalent vár rájuk, senkinek sem akarózott a víz alá merülni vele. Így hát visszamerült a habok közé, vetett még egy búcsúpillantást a zöldesen dereng? gyönyör?ségre, aztán megszedte a hálóját kagylókkal.
Odafent kiderült, hogy a falu fennállása óta nem találtak még ilyen gazdag zsákmányt. A felhozott kagylók számának ugyan gátat szabott a zsákmányháló mérete ââ?â?¬ ám a gyöngyszemek mérete és szabályossága minden várakozásukat felülmúlta.
Mahmúd kapzsi pillantást vetett a kincsre és a következ? merülésnél er?t véve rettegésén, halált megvet? elszántsággal vele tartott. Elúsztak a szikla mellett ââ?â?¬ a szem ezúttal úgy látszik, nem volt kíváncsi rájuk ââ?â?¬, és elkezdték szedni a kagylókat. Zhampi mutatta, melyiket érdemes, ? pedig rakta ?ket a zsákmányhálójába. Hamar odaértek az óriáshoz. Mahmúd megb?völten bámulta a különlegesen fényl?, gyönyör?, hatalmas gyöngyöt és már nyúlt volna érte, hogy azt is beletegye a hálójába, de a társa elkapta a karját és nem engedte. Dulakodtak egy kicsit, aztán Mahmúd belátta, jobban jár, ha azokat a kagylókat szedi, amiket Zhampi megmutat neki, mert a csuklóját fogó kéz acélos szilárdsága ellen nem tehetett semmit.
Visszafelé ismét elúsztak a szikla mellett, ezúttal azonban a szem rájuk nézett és a látványtól Mahmúd úgy megrémült, hogy még a zsákmányhálót is eldobta, annyira igyekezett felfelé.
Zhampi felvette az ? hálóját is és a két háló terhével küszködve emelkedett a felszínre.
Odafent Mahmúd arca még mindig hamuszürke volt a rémülett?l és gesztikulálva mutogatta a két karjával, mekkora is a sátán szeme ott a mélyben.
Társa nem szólt semmit, csak csendben letette elé a hálóját, amit eldobott nagy menekültében.
Ett?l kezdve a falu els? embere Abu Zhampi lett. A zsákmány egyre gazdagabb lett, a falu szemlátomást gyarapodott a jövevény vezetése alatt. Az egyetlen érthetetlen dolog a falusiak számára az volt, hogy noha vezet?jük az egyik dhauval minden héten elhajózott a Sátán Vizei felé, ilyenkor mindig zsákmány nélkül tért haza, különös der?vel az arcán.
Al Kudsz falu mesebeli meggazdagodásáról és a csodás kagylómez?r?l ââ?â?¬ benne a világ legnagyobb és legszebb gyöngyszemével ââ?â?¬ gyorsan terjedt a hír szájról szájra, és persze mindenki hozzátett egy keveset. Mire végül Dzsafár sejk udvarába is eljutott, a legenda már aranykupolás palotákról és emberfejnyi méret? igazgyöngyökr?l szólt. A sejk hitte is, meg nem is a mendemondát, de azért hívatta a defterdárt.
ââ?â?¬ Te nyomorult, alávaló kutya! Birodalmam legszebb ékkövét hogy merészeled rejtegetni el?lem?! ââ?â?¬ rivallt rá
ââ?â?¬ Ó, fényességes Úr, magam is csak a napokban hallottam, de gondoltam, miel?tt jelentem fényességednek, el?tte megbizonyosodom róla, igaz-e ââ?â?¬ lihegte a defterdár és gondolatban hozzátette: „és persze gondosan leveszem a magam részét a legszebb gyöngyszemekb?l, miel?tt eléd terítem ?ket, ó fényességes Uram!”
A sejk fejében is hasonló gondolatok járhattak, mert a test?rsége számára indulást parancsolt.
Hajnalban értek a faluba, ahol a halászok jómódja, mi tagadás, meglepte a sejket.
ââ?â?¬ Lám, a mendemondák ezúttal nem túloztak ââ?â?¬ gondolta.
ââ?â?¬ Hozzátok elém az elöljárót! ââ?â?¬ parancsolta
Két markos katona ráncigálta elé az egykori rablót. A mostanra gyöngyhalásszá vedlett férfi gy?lölett?l izzó pillantását lesütött pillái mögé rejtette, amint letérdelt a sejk elé és a homlokával megérintette a homokot.
ââ?â?¬ Nem találok szavakat a megtiszteltetést?l, fényességes Uram ââ?â?¬ mondta és kétségbeesetten igyekezett, hogy a düh ne sz?r?djön át a hangján.
ââ?â?¬ Nem is fogsz, mert kitépetem a nyelved és lenyúzatom a b?rödet, hitvány kutya! Hogy merészeltek az engedélyem nélkül halászni és kibújni az adófizetés alól?!
ââ?â?¬ Ó, fényességes Uram, ennek egyetlen oka van; adószed?id nem méltatták szerény falunkat érdekl?désükre, de hogy lásd, milyen h?séges alattvalóid vagyunk, minden évben félretettük a Neked járó adót és most átnyújtom fenségednek, íme ââ?â?¬ azzal a kaftánja alól el?húzott egy b?rzacskót, tele szebbnél szebb gyöngyszemekkel.
A sejk lába elé terített egy éjkék bársony darabot és kiterítette rá a gyöngyöket. A sejknek és udvartartásának a lélegzete is elállt ennyi szépség láttán.
ââ?â?¬ És hol a gyöngyök gyöngye, te disznók ivadéka?! Azt persze rejtegeted el?lem!
ââ?â?¬ Fényességes Úr, azt eddig nem mertük a felszínre hozni, mert ha elrabolják t?lünk, az pótolhatatlan és láthatod, szerény kis falunkban nem tudnánk megfelel?en ?rizni. Ilyen kincs pedig egyedül Téged illet meg, ó Fényességes Sejk, Mindenek Ura ââ?â?¬ lesütött szeme elrejtette a pillantásában izzó gy?löletet.
ââ?â?¬ Akkor hozd fel, most, azonnal! Ha átadod nekem, megkímélem az életedet és a falut sem égetem fel. Láthatod, nagylelk?ségem határtalan h?séges alattvalóimmal szemben.
ââ?â?¬ Szabad javasolnom, Fényességes Uram, hogy szállj fel kíséreteddel együtt szerény dhaunkra, hogy els?ként pillanthasd meg azt, ami csak a Tiéd, ó Nagyúr! De, ha javasolhatom, a halásznépséget hagyjuk itt a faluban, mert ha meglátják a kincset, vérszemet kapnak, és ki tudja, marad-e még ott valami, mire legközelebb eljön az adófizetés ideje.
Így is történt. Dzsafár sejk és udvartartása Mahmúd hajójára szállt fel és a halászokkal együtt vitorlázott ki a kincset ér? gyöngyszemért.
Ahogy odaértek, Abu Zhampi maga merült le a mélybe. Ám ezúttal nem úszott el a szikla és a szem el?tt, hanem odaúszott és a kését tövig mélyesztette a rezzenéstelenül kimered? sárga gömbbe, majd minden felszerelését eldobva, hatalmas rúgásokkal emelkedni kezdett a dhau felé.
A hatalmas polip a szemébe hasító fájdalomtól fél?rülten dühöngve vetette magát utána. Ahogy a férfi a hajó oldalán függ? hágcsón mászott felfelé, az ölnyi vastag karok ráfonódtak a hajótestre és úgy roppantották össze, mintha gyufaszálakból készült volna.
Egyetlen ember sem élte túl.
