Hirtelen csap le, el?jel nélkül,
se mennydörgés, se villámcsapás,
zord tél hull rám, szívem fagyni készül,
majd’ betemet a hószakadás.
Rémült állatként keresnék vackot,
de köröttem minden sík-kopár,
a szél ezer lándzsás jégszilánkot
zúg arcomba, int a fagyhalál.
Száz éves tölgy egykor volt fensége
tépett koronáját keresi,
belehajolva a jeges szélbe,
múlt boldogságom jelképezi.
Álmaim smaragdzöld völgyén ónos
es?b?l sz?tt takaró terül,
lelkem pisla gyertyalángja múlt kor
ködbe fúlt sötétjébe merül.
Ám, mikor már csak hajszálnyi a lét,
csillan halovány reménysugár,
olvad a páncél, kizöldül a rét,
többé már semmi nem oly kopár.
E szikrázón halott jégvilágot
a szférák zenéje járja át,
édes hang, mely újra boldogságot
hoz, szerelmet és harmóniát.
——————————–
ezt már olvastam t?led a korábbi neveden… akkor sem tartottam publikálhatónak.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.02. @ 08:29 :: Kovács Imre