Bátai Tibor doktornak szeretettel
Minél tökéletesebb a művész, annál jobban szétválik benne a szenvedő ember és az alkotó ész; annál tökéletesebben fogja az ész elválasztani és átalakítani alapanyagát, a szenvedélyeket.”
(T. S. Eliot)
Egy ideje sokat tűnődöm azon, hogy valójában mi is a művészet. Pontosítva a témára való fókuszálást, mi az, amire nem csupán én vagy te, vagy ő (és fel lehetne sorolni a többes számú személyes névmásokat is!) azonnal rávágnánk, hogy igen, ez nagyszerű: ez a művészet, mert valami olyasmit teremtett, ami soha előtte nem létezett. Ha egy ilyen előzetes elképzeléseink alapján szenzációsnak tekintett alkotást látunk, s lényegében teljességgel irreleváns, milyen művészeti ágban is, rámondhatja-e a XXI. század embere arra a bizonyos műre, hogy igen: „Ez kérem, hiánypótló érték, amelyet megőriznek az elkövetkezendő századok is, s mint ritka kincset kiállítanak, archiválnak etc.”, vagy, ha irodalmi műről van szó, rekreálnak-e, például a színpadon.
És, ha netalán a művészként identifikált egyén megismétel valamit, de az adott kor igényei szerint (lásd gótika, neogótika etc.), akkor az új szemlélet milyen értéket hordoz? Az ily módon létrejövő produktum beszorítható-e pusztakorlátok közé vagy szabadon szárnyalhat, s melyik dolog az üdvözítőbb és kire nézve, a művészre, a közönségére vagy a kritikusokéra-e?! Egyáltalán, keverednek, keveredhetnek-e a lelki, a szellemi, a fizikai erővel létrehozott és a mimetikus alkotások egyetlen hatalmas kompozícióban?
Mikor Richard Wagner a Gesamtkunstwerk fogalmát megalkotta, azt mindenképpen csak a színpadon tudta elképzelni, s még így is lehetett volna semmitmondó vagy fellengzős, ha nem az egységet, a szintézist teremtette volna meg az általa zenedrámának definiált műveiben.
De ne feledjük azt, hogy lépésről lépésre elgondolta, mit miért és hogyan tesz, miként a naturalista színpadokon Heijermans és Gerard Haumann a valódi életszelet-lebenstück- akcióikat, mert ők bizony tényleg rothadt halakkal, valódi szénával és lócitromokkal vélték ábrázolni a valóságot.
S akkor még csak a színházról ejtettem néhány szót, noha innen már nem is kell az időben oly sokat utaznunk, hogy egy érdekes kiállításon vehessünk részt, s megtekinthessük azt a művet, amely 2004-ben Nagy-Britanniában a modern művészetek legnagyobb hatást kiváltó művének választottak meg. Érdekes módon ez az alkotás látogatottság, elismertség tekintetében maga mögé utasította Picasso és Matisse munkáit is. Miért? Mert dinamizmust és lüktetést hozott a valóságba, ami azt akarta jelenteni, hogy közönségének és az utókor egy részének deklaráltan is az a művészet, ami éppen olyan szinten, mint Jung elmélete a pszichológiában, szinkronicitásban van a korral. Ebben a relációban most csak arra gondolok, hogy, amit megélünk, ahogyan a világot összességében érzékeljük, azzal harmóniában, szimbiózisban vagyunk. Ezért aztán minden egyes pillanatunkban képesek vagyunk újrateremteni a valóságot, észlelni, felfogni és megérteni azt. Marcel Duchamp (1887-1968) francia festő és filmrendező, a dadaizmus egyik alapítójának tudatos valósága azt a bizonyos lefelé fordított piszoár volt. Egy használati tárgy, egy nem is akármilyen célokat szolgáló. Ugyancsak az előbb említett versengés harmadik helyezettjeként pedig Andy Warhol végzett, aki az 1962-ben készített Marilyn Monroe nyomataival érdemelte ki ezt az elismerést.
A magyar Erdély Miklós, aki képzőművészként művelte, de túl is haladta a tradicionális műfajokat (az akcióművészet, az environment és a koncept art jelentős képviselője is volt), egészen különös gondolkodásmódot tett egyedi filozófiává akkor, amikor a művészet miben létét vizsgálta. Íme, néhány gondolat az egyik legjelentősebb művéből:
„0
Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet.
00
Ami a bevett művészeti ágakban közös, azt érdemes művészetnek, illetve annak lényegének nevezni.
00
Fordítva: azért tekinthetőek a különböző műfajok egyaránt művészetnek, mert ami bennük közös, az a lényegük.
000
Minél különbözőbb tevékenységeket, készítményeket tekintek művészinek, annál szűkebb az a terület, ami bennük közös.
000
Minél több különböző tevékenységet folytató egyént tekintek művésznek, annál kisebb az esélyem arra, hogy találjak bennük valami közöset.
0
Ha úgy döntök, hogy az összes műfaj minden jelentős alkotóját művésznek tartom, az őskortól napjainkig, akkor nem tudok kimutatni tevékenységükben semmi olyat, ami mindannyiuknál közös lenne.
00
Attól, hogy egy állítás döntés kérdése, nem feltétlenül önkényes.
00
Hogy az alkotók közül kiket tartok jelentősnek, természetesen az is döntés kérdése.
0
Jelentős alkotónak azt tartom, aki hozzájárult ahhoz, hogy a különböző művészinek nevezett tevékenységekben ne legyen semmi közös.
Egy bizonyos, a művészet a valóságot vagy vágyainkat tükrözi vissza, s ezt teheti spontán és jól kidolgozott logikai gondolkodásmóddal, de a létrejövő alkotás esztétikuma már a befogadótól függ.”
(Erdély Miklós: Marly tézisek)
Ezek alapján eldönthető-e, mi is korunkban a művészet, mire kell reflektálnia, milyen utakat válasszon az, aki bármelyik ágát űzi? A válasz egyértelműen nemleges. Ellenben ugyancsak Erdély Miklós az, aki „A művészet mint üres jel” című munkájában részletesebben megvizsgálja a magyarországi perspektívákat, s arra a következtetésre jut, hogy a mi társadalmunk egyszerűen nem képes nyitni, mert a politikai akarat is azt sugallja, hogy ─ amit anno Petőfi után Pató Pál jelenségként definiáltunk, vagy a Mikszáth Kálmán-i dzsentri világ maradványaiként hozzánk nőt ─, ragaszkodjunk csak a régihez, mert ez a legjobb mód arra, hogy szuverenitásunkat mások megőrizzék.
Mindeközben persze olybá tűni, hogy a mi művészetünk kiteljesedik, hiszen elfoglaljuk magunkat. Hogy tesszük ezt? Leginkább belesüppedünk a magunk kis világába (Az orosz irodalom oblomovizmus definíciója illene talán legjobban a szituációra…), s nem járunk tárlatokra, színházba, könyvbemutatókra és beszélgetésekre, hiszen mi bizony már mindent tudunk, s ne bombázza senki sem az elménket holmi agyament ötletekkel, mert egyszerűen nem is lennénk képesek befogadni azokat. Ezt az utóbbi tényt persze nem ismerjük be, hiszen éppen ezért jó nekünk ott, ahol tartunk, miképpen a társadalomnak és a mindenkori hatalomnak is. Így aztán pillanatemberek (Gondoljunk csak a Csillag születik, a Megasztár és hasonló Tv Show-kra!) próbálják definiálni a saját művészetük mibenlétét. ─ Nem kívánok kitérni arra a tényre, hogy nyilvánvalóan művészetnek vélem, ha valaki a saját tehetségével létrehozott alkotással jelenik meg a médiában! ─, miközben egyre inkább aktuálissá válnak Erdély Miklós szavai is:
„Az újságok tág teret adtak és adnak az őket (minket) megbélyegző nyilatkozatoknak, felületes, gerinctelen epigonoknak, nyugatmajmoló, divathóbortok után futó percemberkéknek, vagy egyszerűen szélhámosoknak nyilvánító cikkeknek és kritikáknak.”
Ismerős. Miképpen az is, hogy a politikai érdekek lehetetlenné tesznek olyan csoportosulásokat, amelyek másként gondolkodnak (íme, egy 2011 februárjában született nyilatkozat: „A Tűzraktér Független Kulturális Központ és Alkotóház 6. kerületi önkormányzattal folytatott tárgyalásai a napokban megdöbbentő fordulatot vettek. Számunkra jelenleg ismeretlen okokból a Tűzraktér Hegedű utcai épületében az eddig támogatott kulturális és művészeti tevékenységünket a terveik szerint ellehetetlenítik.
Március 31-ével a 374 főt befogadó ALKOTÓHÁZUNKAT KIÜRÍTÉSRE KÖTELEZTÉK!”), mert az előbb-utóbb sértené az ő jól felépített világukat is, habár ez csupán fikció, s ijedtén a művészi valóság része kell, hogy legyen bármilyen tevékenység folytatása is, hiszen a művészet szuverén és autonóm dolog, s ne feledjük, hogy meg kell találnia a befogadó közegét is.
S ha befogadó közeg, akkor számomra azonnal a színház világa ugrik be. Hogyan is nyilatkozott 1968-ban Peter Brook a művészi visszatükrözés ezen eszközéről? Különböző színháztípusokat különböztetett meg, amelyekre nagyjából a következő dolgok érvényesek:
Holt színház: minden olyan kellékkel rendelkezik, amely egy jó előadáshoz szükséges, de mégis stílust játszik és nem drámát, tehát megkövesedett.
Szent színház: a láthatatlant varázsolja láthatóvá. Célja a mélyben meglévő érzelmi és értelmi indítékok vizualizálása.
Nyers színház: a közönséget úgy teszi a játék aktív résztvevőjévé, hogy eltünteti a negyedik falat (Ez az a fal, amely a játékosok és a nézők között húzódik.).
Közvetlen színház: a társadalmi eseményekre és az emberek szerepére választ kereső, azonnal reagáló színház.
Nos, nem véletlenül volt ez utóbbi Brook ideálja, s, ha szétnézek a mai profi irodalmárok, képzőművészek etc. között, akkor az ő reakciójuk leginkább az azonnali és egyedi leképzés, reagálás a hétköznapok által felvetett kérdésekre, s a magánéleti történéseikre egyaránt. Ez a jelenség szerintem legeredetibb formában az ÉS Parti Nagy Lajos által jegyzett magyar meséiben (http://www.es.hu/_partinagy_;magyar_mesek) figyelhető meg. És naná, hogy művészi szinten még akkor is, ha a forma és a nyelvezet nem megszokott, de valaha így indult útjára a mese is, amely a szájhagyományozódás útján akár egészen más tartalmakat is beemelt a motívumkincseibe, mint, amelyek ma jellemzik.
Az irodalmi szövegeket egyébként is nagyon nehéz dekódolni, legyen az bármilyen műnemű alkotás, mert egyszerűen elintézhetőek azzal, hogy nem megfelelőek, mert ez és ez hiányzik belőlük, s néha nem vagyunk képesek meglátni az útjelző fákat az erdőben, de ettől még valami tetszésünk tárgya lehet, s így többletet adhat jellemünkhöz, szépérzékünkhöz etc., s nem kell azon töprengenünk, hogy az adott műnek mi is a kategóriája, metafizikai és egyéb mondanivalója, struktúrája…
Eredeti lehet valami, ami a döbbenetet írja le éppen úgy, mint az, ami botrányos, elkeseredett, problematikus, eretnek, lázadó, s a hősök és történeteik is épülhetnek az ősmintákra vagy egy teljességgel új világlátásra, optimizmusra, humorra, cinizmusra, gúnyra és sorolhatnám.
Hogy számomra mi a művészet? Minden, amit az emberi elme és végtagok (kéz, láb, akár bizonyos betegségek miatt a száj) játéka hoz létre, s ezért aztán nem más, mint a lélek számít: az alkotó elme, s a megvalósítás szintjének kreativitása, amely bármely művészi tevékenységet olyan élettel képes megtölteni, amelynek egyetlen szelete az enyém is, akkor az bizony már művészet.
Felhasznált irodalom:
Erdély Miklós: A művészet mint üres jel
Erdély Miklós: Marly tézisek
Marcel Duchamp: A teremtő aktus
Peter Brook: Az üres tér
Internet:
http://hvg.hu/kultura/20041203piszoar
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2012. március 14.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: M. Fehérvári Judit
