Sedenki
Ki-belélegezni szavaim nélkül
– eluntak, ugyanolyanok mind -,
csak Isten arca egyre fényesebb.
Rajtam gyűl a seb, és vérzik ami tud.
Tiszta énekhangba löktelek.
Ott nem rám lelsz, de szépsében állsz.
Fáj, fáj, hogy ott nem vagyok veled.
Pedig bennem is kinyílt a sok éva virág.
Alakom ördögé, eszem a földé,
csupán lelkem tied.
De miért pont ezt engednéd szabadon,
Istenem? Hát inkább lufimód szeretsz?
Tüdőm tágul, és szorul is –
nekem tetszik ez:
gondolatok nélkül -,
átérem terekkel bélelt testedet,
és időfeneked kikacag,
humoroddal lógó orrú magamból
kiharapod szívem,
és neked – úgy tűnik –
megengedem.
Templomi
Dal hátán fekszem.
Ajkad pallóján szavaid
kikövezik hozzád vezető
ösvényemet. Hosszú? Rövid?
Ha az út a cél,
mit tegyek? Veled nyelem
hullámait, rezegő légbe
emelem nyakam. Hol vagy?
Sodró hiány közt, ha
felbukkansz.
Száraz fából hidad,
talpam érez, mohos
szőnyegen égi port:
régi vízió – lendületből
feszülhetsz ki
a szélben virággá,
nyomodban madárcsokor.
Az idő karcsú derekán
egy lélek kettővé vált.
Homokóra szíja elszorít.
A fent és lent külön.
Fejben találkozik.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.08. @ 18:26 :: Marthi Anna
