Bámulok,
próbálom
ajkadról olvasni le
a hatás-ellenhatástalanság
bosszantó mechanizmusát,
s ha lejjebb siklik
olykor a suta gondolat,
előjönnek még egyéb
izmusok.
Tekintetem
rőttarany szőrszálon inog,
egy a néhányból,
mi lapul az ing alatt.
Lenni vagy meglenni,
ez itt kérdés,
mikor elemzem,
meddig juthatnék el az
esetlen gombok mentén,
ha most mégis felemelném
a kezem.
Minden esetleges,
relatíve rendben vannak a
dolgok,
lelkes hormonok hada
rajong érted,
– a lélek hörög –
s nyúz engem ezzel egy id?ben,
hogy húzzam már
le azt a zipzárt,
elvégre a határozottság
a legfőbb erényem,
hadd lássam végre fehéren,
keményen,
milyen a világ,
ha te teremted homlokom
mögé a violaködöt.
S míg képzetem
egyre köldököd
körül kering,
szolidra rajzolnak
megint a rajtam megtörő
víg tavaszi fények,
tétlen ülök,
erkölcsösen,
ahogy melléd kent
a reggel,
arcomon a Munkácsy festmények
összes komorsága,
ujjam alatt gyengén látó
szavak,
léleksalaktalanító
félarasznyi sorok,
asztal fedezékéből
ellőtt, tarkóncsapott
kis kupidók,
míg a maguk lőve érző
lovagok kevélyen gyűlnek,
s halnak el,
téged őriz a csend,
az inged,
én
és az
asztalfiók.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: Nagy Horváth Ilona
