„Piszokul bolondulok néhány dolgodért…” — üvölti az autó hangszórója Pataki Attila hangján.
Piszokul bolondultam érted, még véget nem ért…
— Nem! Még mindig bolondulok érted! — mondom magamban, miközben az érzésektől kábán nyomom a gázpedált, és csak a tudatom peremén érzékelem a mellettem elsuhanó házakat, embereket. Valahol előttem, szinte a semmiből két vörösen izzó féklámpa tűnik fel, gyorsan közeledve. Már-már betöltik a látómezőmet, amikor kialszanak. Megúsztam. Reagáltam egyáltalán? Fékeztem? Nem tudom. Nem is számit. Csak te számítasz! Meg ez az ősrégi dal a rádióban, ami most mintha nekem szólna, rólad.
„Test a testtel néhány percre
Aztán mindegy, úgyis vége…”
Ily egyszerű lenne? Az igazán nagy dolgok mindig egyszerűek. Bolondulok érted! A legkisebb porcikádért, ráncodért, a lelked legapróbb rezdüléséért.
„Szoríts, hisz mindjárt vége.”
„Vége!” — visszhangzik a fejemben. Amikor kimondtad, nem akartam elhinni. Hetekig, hónapokig reménykedtem benne, hogy meggondolod magad, és minden jóra fordul. Hogy lehet az, hogy te nem látod, nem érzed azt, amit én?
Közben elmaradnak mellőlem a házak. Helyükbe hatalmas hirdetőtáblák lépnek, valamint szántóföld tarkította táj. Padlóig nyomom a gázt, és behúzódom a belső sávba, ahol pillanatnyilag alig van forgalom. Száguldok feléd. Mostanra, az a bizonyos sms után, már én is tudom a nyilvánvalót, hogy végérvényesen vége, de ez az utolsó találkozás, a „búcsú” még jár nekem. Nekünk. Hamarosan látlak, Kedves!
A nyerges vontató sofőrje anélkül kezdett az előzésbe, hogy körülnézett volna. Pedig éppen akkor érek mellé… Én sebesség-, ő tömegfölényben. Amikor a test a testhez ér, a két jármű egy pillanatra összeragad, mint két egymásnak feszülő bika, majd a kocsim hirtelen átpattan az út túloldalára, ahonnét a szalagkorlátnak csapódva katapultál.
Többször megfordul a hossztengelye körül, mielőtt a tetején landolna. Eközben életem filmkockái peregnek gyors egymásutánban a szemem előtt, de figyelmemet mégis a fizikai történés már-már kínosan lassú folyamata köti le, ahogy kiszalad alólam a világ, és pörögni kezd a karosszéria jajveszékelésének kíséretében, mígnem hirtelen mindennek vége szakad.
Újra rád gondolok. Ma még találkozunk. Tudom. De a temetésedre már nem érek oda…
2011—05—27
Legutóbbi módosítás: 2012.03.09. @ 04:47 :: Szél Zsolt