Lekéstem az ölelésed, pedig csak egy pillanatra álltam háttal a szélnek a zaj és a csend közé, de nem akartam, hogy lásd a szemhéjam alatt zuhogó hiányt. Nem sírtam, talán másként vettem a levegőt és az idő lassan szétfolyt arcomon. Súlya volt az elhallgatott szavaknak, a járdán visszhangzó koppanásoknak, ahogy tavaszra esőzte magát szememből a világ. A csendből zaj vajúdott, majd a zajból elvérzett a csend. A horizontra hasadást már nem várhattuk meg.
Fogadjuk el úgy ezeket a pillanatokat, mint egy rendező nélküli rövid mesét, melyben nincs közös szavunk, csak hallgatásunk és egy majdnem leélt életünk. A díszlet is szegényesre sikerült, a holdat valaki lekapcsolta még tegnap, a madarak dél helyett kelet felé repültek, a felhőket felgombolyították a nyugati szelek. A nap elmaszatolt délibáb volt, vagy inkább egy szabálytalan lyuk a semmi-égbolton. Megfordultam, már nem álltál mögöttem. Az est pókhálónyi fényeket bontogatott árnyékká és lánggá, s lassan minden földi mozdulat levált rólam. Gyermekeddé öregedtem.
Megfogadtam, hogy nem sírok, hogy nem fogok dadogni a sötétben, ha szívemre gömbölyödik a félni-akarás az ágy alá bújok. Ahogy régen, mikor magamra hagyott a könnyű álmot ígérő – lélegzetvisszafojtva, mozdulatlan vártam a pillanatot, hogy bátran a szemébe nézzek a reccsenő, osonó, suttogó Valaminek, én a hős… pedig senki nem volt odabent, csak egy ijedt szempár pislogott vissza a tükörből…
Szememet kidörzsölte az időben várakozás. Lángol a levegő, lángol az ég, mint egy felgyújtott éjkazal és én újra elindulok térdig járva a sárba zuhant csillagokban. Kereslek, tapogatlak mögöttem, felettem, előttem, szívem alatt, kezeim közt, hogy utoljára világgá ölelhesselek és bátran a szemedbe nézzek, én a hős… pedig tudom, senki sincs már odabent…
Te világgá mentél, én itt maradtam egy befejezetlen mese, félig megrajzolt hőseként. Egyszer azt mondtad a mesehősök sokáig élnek, életfára, álomfára másznak, de én hiába tanultalak meg írni, olvasni, rajzolni, életed utolsó meséjéből kirekedtem, s csak egy szó maradt utánad. Falak.
Soraim sorokat követnek rímtelen hanyagsággal, közönnyel. Nincs átjárás a szavak közt, bolyongok, alászállok, zuhanok a gondolatjelek és a betűk csendjei között.
Hallgatok. Hallgatlak. Néma vagyok. Néma vagy.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.11. @ 16:50 :: Szilágyi Hajni - Lumen