Hősünket, akinek a famíliájáról ezen érdekességet leírnám — mely történet Tarnarökönyben régóta ismert —, Gáspárnak hívják. Illetve becsületes nevén Szalóki Gáspárnak, s bár ő maga sosem járt Szalókon, nagybátyja a Sánta Rácz Ferencz viszont többször is. Kismalacokat vitt oda a Galogáré Johann részére, aki a felvégen lakott közvetlenül a patak mellett, és ifjúkorában harcolt a brehátkai ütközetben. Meg is sebesült, a lábán egy félfontos golyó találta el, ezért őkelme bizony meglehetősen bicegett, no de nem azért volt ő Galogáré Johann, hogy ez az életét gyászba borítsa, dehogy!
Pont hat évvel ezelőtt bizony kipödörte bajuszát, kisuvickolta bagariabőr csizmáját, és megkérte a megözvegyült Szitkeinét, a Bellát, és nem is hiába. Azóta vendégfogadásból élnek ők, a kismalacokat is ezért vették, hát majd megnőnek azok hatalmasra. Akkor aztán hamar ott találják ám magukat a csárda hosszú faasztalán ropogósra sütve a vendégek legnagyobb örömére, ha itt az ideje.
Hősünk, Gáspár is ezt érezte: itt az idő! Nekiveselkedett, feltűrte az ingujját, hátracsapta kalapját, a kalapot, amit még apjától örökölt. Kicsit kopott volt, fekete, széles karimával, kétujjnyi sötétkék szalaggal körbe. A karimája kissé megereszkedett, mint a nyárfa ága a téli hó súlya alatt, olyan időkben, amikor az égi, fagyos áldás csak hull és hull, hogy az ember bekívánkozik a meleg szobába, ahol az ablakból látható a külvilág. Persze ilyenkor a jószág is igencsak betérne az istállóba szénát ropogtatni, hallgatni a szú percegését a gerendában, de bizony ilyen nagy hó már évek óta nem esett. Eső igen, meg dara, de télen mégiscsak a szép, fehér hóesés az igazi. Ilyenkor a hegycsúcsok mintha maguk is kalapot viselnének, fehér, ünnepélyes kalapot, amit levenni köszönésképpen csakis tavasszal szoktak, amikor a madarak tavaszi kikeletet dalolnak. Bár távoli országokban vannak hegycsúcsok, mik sosem kalapolnak az ott lakóknak, ők bizony örök fehérek. És tavasszal visszatérnek a fecskék, a tavak felett gémek köröznek, és a békanépség mintha megbolondult volna, oly harsányan fújja dalát az ismét zöldellő nádak között. Kisárgul a gólyahír, és a lányok tréfálkozva incselegnek egymással: ni, ott egy gólyahír, csak nem tenéked jelező
Tehát Gáspár fohászkodott egyet, és irgalmatlanul nekiveselkedett! Természetesen Gáspár, mint afféle jól nevelt ember sosem káromkodott, a fohászkodás igenis csak fohász volt ahhoz, aki gondját viseli az erdő vadjainak, aki gondoskodik az elesettekről, a reménytelen helyzetben lévőkről. Kell az bizony, mert az ember életében megeshet, hogy néha-néha az ínség kopogtat, vagy előveszik a testi nyavalyái. Az élet ilyen, tűrni kell a fájdalmat, el kell viselni, hogy sokan, akik egykor közel álltak hozzánk, csak emlékeinkben léteznek. Őrájuk már csak szép, fehér kövek emlékeztetnek a temetőben, ahol méhek dongnak az akácfákon, gyík napozik a kövön, és sokszor kisgyermekkacagástól hangos a tér. Nem, nem kegyeletsértő ez, hiszen mit is tehetne egy kisgyermek? Az bizony még nem gondol az elmúlással, ha nagyanyjával kilátogat a sírkertbe, az bizony megkeresi a maga szórakozását, futkos, játszik a kövek között, a kövek között, ahol akadnak olcsó mészkövek, ám fehér és fekete, vagy akár vörös márvány is akad bőséggel.
És Gáspár akkor nem késlekedett, belepökött a markába, hiszen így látta ő azt nagyapjától, aki erdei napszámosként számtalan hatalmas fát kidöntött, legallyazott, és erős muraközi lovakkal kihúzatott az útra, hogy ottan a fák útra keljenek, legyenek belőlük bútorok fiatal házasoknak, konyhabútor-zöldre lakkozva, amin igen csak jól mutat egy pohár sör, vagy akár egy alma is. Vagy bölcső kisgyereknek, gerenda az új házak tetejére, fázó embereknek tüzelő, és igen, hát tán koporsó is. De hisz akár szőlőkaró is lehetne, katonásan egymás után állva gyámolítnák a tőkéket, miket a gazda nagy szakértelemmel metsz termőre, permetez, tépi le a hajtásokat, hogy ősszel, mikor már illatoznak a fürtök, nevető szüretelők szedjék le. Préselés után pedig, mikor csorog a finom szőlőlé, a gazda örömmel koccinthasson barátaival: ím, ismét elmúlt egy dolgos év.
Volt sok munka, volt verejtékes szorgoskodás, de volt ám öröm is bőséggel, miért is ne lehetett volna, jár az minden emberfiának. Mert hát már sokaknak az is öröm, ha az öreg hordókat kigörgetik a pincéből, kimossák, kikénezik, és beáztatják, ahogy illik. Nem mindenki rohan a lányok után, az ember már csak lenyugszik, ha megette a kenyere javát, hiába kacsingat a huncut fehérnép. Akárcsak a Gábris bá’, akit tán már el se lehetne rángatni a fonóba, a leányok pletykálkodását, huncut nevetgélését hallgatni, ő bizony már megette a kenyere javát, tavaly télen betöltötte a hetvenhármat. Bár ez Gábris bá’ mindennapjain nem látszik, kemény legény az öreg, még most is hajnalban kél, megeteti a jószágot, és a felkelő nap bizony már a határban találja.
És no! Hát ez a Gábris bá’ hősünk, Szalóki Gáspár atyai nagybátyja.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.11. @ 07:39 :: Torjay Attila