Egy faluszéli kicsi házban lakott egy öreg néne. Volt neki egy kutyája, Bodri. Felette is már eljárt az id?. Megöregedett. Naphosszat csak az óljában szundikált merengve a régi szép id?kr?l, mikor reggelt?l estig hajkurászta a szomszéd cicusokat. Némelyiket, ha ügyes volt még el is kapott, és jól meghempergetett az udvar porában. Ki tudja, ha nem jön ki a házból anyó, akkor mit tett volna vele.
De mára már megöregedett, és a kedve is elszállt macskák után szaladgálni. Szomorúan nézte, ha véletlenül egy nyávogó jószág felt?nt a közelében. Jobb esetben mérgesen rámordult, mintha csak azt mondta volna:
— Szerencséd, hogy megöregedtem, mert megtépném a bundádat.
Így teltek szép csendben a napok. Néne id?ként elsétált a kutya óljához, és ilyenkor hosszasan elbeszélgetett vele.
— Szegény pára, te is megöregedtél, mint én. Emlékszel, milyen szép volt, mikor fiatalok voltunk?
Bodri ilyenkor csak a farkát csóválta együtt érz?en, és megfáradt szemeit az öregasszonyra emelte. Mindketten tudták, hogy az id? kerekét nem lehet visszapergetni. Ami elmúlt az elmúlt. Ebbe bele kell tör?dni.
Egyik unalmas nyári nap délutánján a jó ház?rz? eb elszundított. Különös álma volt. Azt álmodta, hogy nénét?l kapott egy jókora vel?s csontot. Olyan nagy volt, hogy még olyat nem látott. Nem fért be a kutyaólba. Ezért kint kellett tárolni az árnyas, magas diófa alatt. A nagy csontot rágta, rágta, de nem tudott a végére jutni. Egy id? után úgy jóllakott, hogy egy falás annyi sem ment le a torkán. Ezért kénytelen volt elásni, mint általában a kutyák a maradékot.
Gondosan körülnézett, hogy a szomszéd ebek nem leskel?dnek-e, és nekilátott a hatalmas vel?s csont elrejtésének. Mancsaival kapart egy nagy gödröt, és az orrával belelökte a kincsét. Amikor ezzel végzett, betakarta földdel. Még arra is ügyelt, hogy a csont fölött a földet elegyengesse, mintha nem is lenne ott semmi. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, bement a házába szundikálni. Evés után mindig kedvelte a semmittevést.
Egy hibát azonban elkövetett. Hiába nézett minden irányba, elfelejtette megvizsgálni, hogy a lombos diófa ágai közt nem rejt?zik-e valaki. Pedig, ha felnézett volna, láthatta volna, hogy odafent lapít a szomszéd kandúrja, aki szereti elcsenni mások ennivalóját. Még arra is lusta, hogy egerésszen. Inkább kilesi, hogy melyik állat mit kap ebédre, és aljas módon ellopja t?lük. A kisebbekt?l er?szakkal szerzi meg az ennivalót. Egyszer?en elveri ?ket a tál mell?l. Még a kicsi kutyáknak is nekimegy, de Bodritól mindig tartott, és csak akkor mert az ólja felé menni, mikor a kutya távol volt, vagy éppen aludt. Ilyenkor rendszerint mindig megdézsmálta a meghagyott ennivalót.
Most is látta, amint Bodri elásta a vel?s csontot, amin még jócskán volt finom húscafat. Minden vágya az volt, hogy megszerezze ezt a finomságot. Óvatosan lemászott a fáról, és miután meggy?z?dött, hogy a félelmetes ellensége alszik, kiásta a csontot. Alig bírta el. Addig húzta–vonta, míg végül mégiscsak sikerült becibálnia a bokrok közé, és nekifoghatott a lakmározásnak.
A macska nagyon elégedett volt tettével, már csak azért is, mert túljárt Bodri eszén. Vagy legalábbis azt gondolta. A jó ház?rz? eb, ha még aludt is, az egyik szemével ki- kisandított birodalmára, és az egyik ilyen nézel?dés alkalmával megpillantotta a macsekot.
— No, megállj csak, te rusnya jószág! — mondta magában — Adok én neked, hogy megdézsmáld a vel?s csontomat! Mindjárt ellátom a bajodat.
Hagyta, hogy az egérpusztító a bokorhoz vigye a zsákmányát, és még azt is megvárta, hogy belemélyítse fogait a finom cubákba. Amikor a macska azt gondolhatta, hogy minden a legnagyobb rendjén van és sikerült megszerezni az ?si ellenség kincsét, a kutya villámgyorsan felugrott, és a bokornál termett. A szerencsétlen kandúrt úgy megmarkolta, hogy majdnem az meghalt ijedtében. Talán, ha néne ki nem jön a házból, így is járt volna.
— Bodri, kicsi kutyám, miért bántod megint szegény cicust? — kérdezte néne — Nem kell mindig bántani. Legyetek barátok! Nincs is jobb a békességnél.
Néne nem tudta, de még nem is sejtette, miért ez a nagy civakodás. Nem látta a bokorban a csontot. Talán, ha tudta volna, akkor megért?bb lett volna a kutyája iránt. Pedig Bodri megpróbálta elmesélni neki, hogy valójában mir?l is van szó. Sajnos néne nem tudott kutyául, és ennélfogva az egészb?l csak annyit látott, hogy a két állat megint gyapálja egymást.
Hej, milyen szép id?k voltak ezek! Hányszor megkergette a kandúrt. De már elszállt a fiatalság. A macska is megöregedett, és ki tudja, hol van. Az új szomszédoknak meg nincsen ilyen állatuk. Meg ha lenne is, az öreg lábaival nem bírná kergetni. Így maradt az álmodozás ifjú koráról, mikor er?s, virgonc kutya volt, és imádta a cicusokat kergetni.
Kissé szomorúan ébredt fel ebb?l a kellemes álomból. Sajnálta, hogy mindez csak álom volt. F?leg azért bánkódott, hogy az álommal együtt a vel?s csont is semmivé vált. Üres volt a tányérja, nem lógott ki bel?le semmi.
Amint ott az ólja el?tt, és ezen búslakodott, váratlanul nyílt a házacska ajtaja, és kilépett rajta néne. Egyenesen feléje tartott, és mintha hozott volna valamit. Öregek voltak már a szemei is, és nem látta jól, mit hoz az öregasszony. Majd kiugrott a b?réb?l, mikor odaért, és letett elébe egy hatalmas vel?s csontot, körülbelül akkorát, mint álmában látott. Bárcsak minden álma így válna valóra!
— Bodri, kicsi kutyám — mondta néne — itt járt a fiam, mikor te javában aludtál. Hozott neked egy nagy csontot. Tessék, itt van, fogyaszd egészséggel!
Mikor a pléhtányérján koppant a vel?s csont, Bodri olyan boldog lett, hogyha nem fájtak volna a lábai, az egekig ugrott volna örömében. De így csak farka szapora csóválásával jelezte leírhatatlan háláját, amiért néne meglepte ilyen finomsággal. Mindjárt neki is látott az elfogyasztásának, de most a maradékot nem az árnyat adó diófa alá ásta el, hanem a biztonság kedvéért bevitte az óljába, ahová egy macska sem mert bemerészkedni. Még a végén az álomnak az a része is beteljesedik, hogy valahonnan el?kerül a vén kandúr, és elcseni a vel?s csontot.
Öreg ? már ahhoz, hogy kerteken keresztül hajkurásszon egy nyávogó macskát. Inkább az ólja mélyén vigyáz rá, míg újból megéhezik.
(kép forrása: internet)
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla
