Mindég kaotikus állapotok uralkodtak nálunk egy ünnep előtt. Azokban az időkben még szinte mindig Budapesten, a feleségem édesanyjánál töltöttük az ünnepeket. Éppen a húsvéti ünnepek közeledtek. Lázas vásárlás, ajándékok beszerzésére ment az idő. Valamiért úgy döntöttem, hogy a nejemet és a gyereket előre küldöm, ne kelljen a határon velem végigszenvedniük a többórás sorban állást. Ebben még benne volt az is, hogy minden alkalommal lemaradt valami vásárolni való, amiért ki kellett utaznom a budaörsi bevásárló centrumba. Gondoltam most ezt is megspórolhatom, és ha hazaértek, akkor majd felhívnak, hogy kell e még valami, azt viszem. Este ki is szállítottam őket a vonathoz, és azt beszéltük meg, hogy én korán reggel indulok utánuk. A csomagok egy részét elvitték magukkal a másik része az autóm csomagtartójában várta a „beutaztatást”. Éjfél után megcsörrent a telefon.
— Megérkeztünk szerencsésen. Minden rendben.
— Vegyek még valamit, ami hiányzik esetleg? — tettem fel a jól ismert kérdést.
— Minden megvan már. Siess, ha tudsz, és ne állj meg sehol, ha nem muszáj.
Reggel ötkor beszálltam az autóba és útra keltem. Hajnali hatkor már a határon voltam. A szokott kép, a sok kapuból össze-vissza csak három üzemelt. Araszolt a kocsikaraván, de nagyon lassan. Sokan azzal idegesítették autós társaikat, hogy egyik sorból a másikba mentek át, remélve, hogy hamarabb kerülnek sorra. Volt már vagy fél kilenc is mire átengedtek a határon. Nem bírtam ki, bementem a Határcsárdába, hogy könnyítsek magamon, meg igyak egy kávét. Már beléptem a mellékhelyiségbe, de utánam szólt egy hang:
— A WC használata száz forint, kérem előre fizetni.
Valószínű nem reagálhattam, mert utánam szólt, ezúttal német nyelven.
— Elnézést, de nincs sehol kitéve tábla, hogy nem ingyenes. Nincs még forintom, nem váltottam pénzt. Engedjen, kérem, mert nagyon sürgős.
— Fizethet valutában is.
Odaadtam apróban öt schillinget.
— Ez nem elég — volt a hűvös, kimért válasz.
— Mennyi most a schilling? Nem huszonöt?
— És? Tegyen csak hozzá még egy schillinget.
— De jól tetszik tudni számolni. Én ötöt adtam az már több mint egy százas.
— Miért filléreskedik, fiatalember? Mi az magának, az a két schilling? Nekem azért nagyon sokat kell dolgoznom.
— Mama, nincs időm vitatkozni magával, de higgye el nálunk sem vadon nő a bankó. Nekünk is meg kell dolgozni érte.
Legyintett a banya egyet, és utamra engedett. Miután megkönnyebbültem, elmentem pénzt váltani, majd az étterembe. Egy fia helyet nem találtam. A bisztró sem volt valami bizalomgerjesztő. Félve attól, hogy nagyon megnyomják a tollat a számlaadásnál, úgy döntöttem, megyek is tovább. Relatíve simán utaztam, de Budapesttől cirka húsz kilométerre dugóba kerültem. Szinte egyhelyben állt mind a két sáv. Sokan lekanyarodtak az útpadkára, ott próbáltak elhúzni az álló kocsisor mellett. Kissé ideges lettem, hogy ünnepek előtt mindig ezt csinálják, a határon is feltartják a forgalmat, utána közvetlen Budapest előtt. A semmiből alakok kerültek elő. Kávét, üdítőt, szendvicseket árultak. Letekertem az ablakot és odaszóltam az egyiknek.
— Mennyi egy kávé?
— Szimpla kettő ötven, a dupla ötszáz!
— Mennyi? Nem lesz az egy kicsit sok?
— Ha sokallja, nem kell megvenni! A legközelebbi pihenő, ahol kávét ihat innen tíz kilométer. Ott sem fog olcsóbban kapni.
Mit volt mit tenni, kifizettem az ötszázast. Egy nagy plasztik pohárba töltötte. Se íze se bűze nem volt, pedig rakott bele tejet is — ha az tej volt és nem valami más —, sőt cukrot is. Váratlanul megindult a sor. Csak én nem tudtam tovább menni. Nem sikerült sebességbe tenni az autót. Más nem is hiányzik nekem, gondoltam. Biztos kiment a kuplungom a sok ide-oda kapcsolgatástól. Hogy fogok innét kikecmeregni? Telefon? Ugyan hol a fenében lehet olyan? (abban az időben még csak nagyon kevesen tartottak rádiótelefont). Kiszálltam nagy dühösen. A hátam mögött állók cifra szavak használata közepette kerültek ki. Egyszer csak megjelent egy „lopós autó” amit autómentőnek is szoktak hívni.
— Segíthetek?
— Kiment a kuplungom. Érden van egy autószerelő ismerősöm. Elvinne odáig?
— Micsoda kérdés?
Pillanatok alatt felcsörlőzte a kocsimat és nekivágtunk. Nem volt szívbajos, mert ő is lement az útpadkára és ott porzott el a kocsisor mellett. Valamilyen bekötőúton rövidített is, cirka egy óra múlva már a szerelőnél is voltunk.
— Mivel tartozom, mester? — kérdeztem az autómentőt.
— Az annyi, mint… húszezer.
— Mennyi? Mondja maguk, milyen váltószámokat használnak?
Közben megjelent az ismerősöm is.
— Na, ne játszd itt magad. Ha nem akarod, hogy feljelentselek, mert engedély nélkül szállítasz, elhúzol a fenébe. A negyede is sok neked. Nem adózol egy fillért, sem minden bevételed zsebre megy.
— Mit ütöd bele az orrodat mások üzletébe?
— Ha sokat jár a szád, még ennyit sem kapsz.
Azzal kivett a zsebiből ötezer forintot, és odaadta az autómentősnek, aki lógó orral hagyta el a színhelyet.
Elmondtam, mi hozott ide.
— Sajna nincs alkatrészem — vakarta meg fejét a szerelő barátom. — A Volvó itt még nem egy általánosan elfogadott normál autó. Van belőle, sőt alkatrész is szokott lenni, de drága még a hazai fogyasztóknak, ha elküldök valakit beszerezni, az sem biztos, hogy az üzletben talál. Itt kell hagynod, csak az ünnepek után lesz készen.
— Nem tudnád most valahogy ideiglenesen megcsinálni? A csomagtartóban van még pár csomag, azokkal valahogy Budára kellene érnem.
— Szét van esve az egész tárcsa, a ferodol teljesen kész. Ezt nem tudom most, hip-hop megcsinálni. Itt ez a kicsi, Polski Fiat. Pakolj át bele és vidd el. Nem egy csúcs autó, most ez is megteszi, nem? Utazni ezzel is lehet az ünnepek alatt.
Gyorsan átpakoltam és megbeszéltük, hogy ha készen van, akkor a megadott címre hozza az autót és visszaviszi a cserébe adottat. Boldog voltam, mert mégsem mindegy, hogy busszal, meg kitudja mivel cipekedem haza. Már Budapesten jártam, amikor egy kereszteződésben leállított a rendőr. Mit követhettem el.
— Jó napot kívánok, közúti ellenőrzés. A papírjait, ha megkaphatnám.
Odaadtam az összest, még az autóét is. A rend őre elmerülten nézte az okmányokat, aztán arra kért, száljak ki.
— Egy útlevelet is tudna adni?
— Természetesen — és már nyújtottam is neki.
— Maga ezt az autót hol szerezte, mert hogy nem a magáé, az biztos. A nevét még nem bírtam kisilabizálni, de a fénykép alapján minden stimmelhet.
— Pedig ott van magyar, illetve európai betűkkel is. Egy sorral a hieroglifák alatt.
— Hagyjuk ezt. Kié ez az autó, mert magyar a rendszáma és maga nem magyar.
Hosszas magyarázatba kezdtem, elmondtam mi történt.
— Én elhiszem ezt a mesét magának, azonban idegen állampolgár magyar rendszámú autót nem vezethet. Csak bérelt autót.
— Nem lehetne ezt most úgy tekinteni, mintha bérelt autó volna? Nem hiszi, hogy a szerelő adta? Itt a címe, telefonszáma, hívja fel, vagy menjen oda. Én addig nem megyek el.
— Nem is tudna, mert nem engedem. Velem jön. Az autót szépen lezárja, bemegyünk az őrsre.
Beültettek a „meseautóba”, bevittek az őrszobára és ott magamra hagytak. Körülbelül tíz perc múlva visszajött a rendőr.
— Itt vannak az iratai. Elmehet. Azt a kölcsön autót meg ne nagyon használja, mert nem lehet.
— Nem fogom, ígérem, de nem értem, hogy nemzetközi jogosítvánnyal miért nem vezethetem.
— Ez a rendelet, uram. Csak bérelt kocsit használhat, aminek a napidíját valutában fizeti.
Nem mondtam semmit. Kértem, hogy ha már nem visznek vissza, ahol az autó van, hívjanak egy taxit.
— Bérkocsi az is — mondtam nevetve —, csak más vezeti és nem valutás.
A családom már türelmetlenül várt. Elképzelni nem tudták mi történhetett velem.
— Kaptam egy ajándékot, a nyuszitól — mutattam a kölcsön autóra. — Meglepi volt a javából. De a történetet most hadd ne mondjam el, mert fáradt vagyok. Az maradjon ünnepi csemegének.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Avi Ben Giora.
