A vízilovak is egymást harapdálták ugyan, de megvetéssel fésültek nemlétező hajat, fültövük alatt, még a krokodil lét gondolatától is. Eszement, agyatlanoknak vélték őket, mint távirányítású esernyőket, akik a látszólagos nyugodtság társas gyönyörében, időnként egymásba törték fogaikat. Hatalmas, barázdálatlan, egy fognyi agyuk – bár éppen a hipopacik sem agytrösztök, és biológia tudósok -, de olyan lekicsinylő volt. Mindegyiket elnevezték valamilyen víziló névre.
Zoza, egyik délután, a csendes pihenő, egymás viselkedését sandán vizslató szakaszát megtörve, beúszott a többi, nagy szemű farönkforma közé. Ezek, támadást elhárító, össze-vissza harapdálással jutalmazták, de Zoza nem érezte. Kimászott, és olyan messze ment, kedvenc pocsolyájától, ami egy folyó holtága volt, mint még soha.
Nekiállt, csak potyogtatta a tojásokat, mint egy piros, ínycsiklandó földieper, apró pöttyeit, nagy kitátott szájjal, dermedt merevségben. Talán, mandula vizsgálatot is lehetett volna, veszélytelenül végezni. Aztán jól bekotorta mindet, az előzőleg kiásott, homoki vacokba, és visszabattyogott.
Útközben elfelejtette honnan, de ösztön indíttatásból, komoly, érzéketlen, csíkszerű tojásvédővé vált.
Mikor eljött a kicsinyek előbújási ideje, csak nagy nehézségek árán sikerült, ösztön inváziójának, pusztító indíttatásait lefogni. Majd rácsodálkozott, milyen sokan vannak ezek a kis… – picit elgondolkodott, aztán abbahagyta -, valamik.
Hetet sikerült szájába nyalábolni, nézte a többit, valami furcsa tehetetlenséggel, bár aggodalomnak jele, érzéketlen pofáján nem lobogott. Aztán megfordult, hátsó lábaival, az addigra feledésbe merülteken végiggázolt, majd sokadjára visszatalált, a külvilágból, rendes belvilágába, ahol normálisan lehet élni.
Lepottyantotta hetüket, és érthetetlen harapásgátlóval, napokig reájuk járt.
Mikorra, a fél méter közeli életkort elértek, a parti ingoványba bújt vakarcsok, akik rejtőzködve, szorgalmasan nyeltek mindent, ami elmozgott mellettük, magára hagyta őket.
Elsőnek, Körbev merészkedett ki a nyílt víz, krokodil lakta területeire, ahol egy nagybácsi – akinek persze fogalma sem volt erről a tényről -, uzsonnának nézve fogyasztotta el. Bombi és Gör is hasonló sorsra jutottak. Táto, meg Gramacs, vesztükre egy motorcsónak lapátjaira haraptak rá. Cirgát, az ősellenség vízipaci nyírta ki.
A legtürelmesebb, Ven – apró vízirákokat nyelő, megfontolt, gigantikus gyíkhajadon -, két méteres korában nem sunnyogott tovább, előmászott. Bár a mami, már rég nem emlékezett rá, ő sem testvéreire, de félelem nélkül úszhatott fajtársai közé. Már krokodilt láttak benne, nem vízben pancsikáló zsákmányt.
Ő lett az utód! Zebrák, gnúk és hiénakutyák keserves bánatára, akik rendíthetetlen bizalommal remélték, hogy következő néhány tojáslerakásból, Vennek nem marad utódja.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.21. @ 16:54 :: Boér Péter Pál
