Nem bírt aludni az őrmester, ez gyakran előfordult vele. A nagyon kevés alvók közé tartozott, ám ilyenkor unatkozott és ami még rosszabb, mindenféle oktalanságok jutottak eszébe. Ki, mit hogyan csinált, miért, és főleg mit rosszul.
Azon a napon, ha tehetik kidobják haleledelnek, de olyan mélyen szigetelt sufniban töltötték alvás programjukat – így hivatalosan megnevezve -, hogy a zsiliprendszer jótékony hatása folytán, elsüketítettnek tekinthető volt vackuk. A hangszigeteltnél sokkal csendesebb,
néma. Csak süketnémáknak nevezték magukat.
Két közlegény, éppen maguk borzongására és a főnök gőzölgő fejű szórakoztatására szenvedett. Az egyik, a négyszáz-tizenhármas tengerész csomó, négyszáz-tizenharmadik megkötéséig volt köteles bogozgatni, másikuk egyszerűen feküdj-felezett – nem felesben, bár egyszer fent volt, máskor lent -, mert a nagyfej véleménye szerint, negyed másodperces késéssel indult szolgálatba.
Valami nagy vihar lehetett kint, az ilyen hajók belsejében ez alig is érzékelhető, de épp a főnök jegyezte meg.
– Gigantikus erősségű villám csaphatott, közvetlenül mellénk, ha még ide is behallatszott. Na folytassátok! – a hajó, egy picit meg is rázkódott – Ejnye, mondtam, hogy szokatlan vihar visong ott kint, de ha ilyen jó fülünk nem lenne, a tengerész nevet sem érdemelnénk ki. Te ott, éppen hányadik fekvőtámasznál vagy?
– Én éppen a kilencvenhetediknél.
– Akkor még van ötvenhárom és ha jónak látom, nyugovóra térhetsz. És te a csomókkal?
– Jelentem, egy csomó csomót megcsináltam már, végigszámoltam, itt vannak egyenként. Éppen az utolsót kötöm.
– Mennyi van még ébresztőig?
– Mindössze három és fél óra, jelentem!
– Beszélj hangosabban, unatkozom! Jól nézek ki, most három és fél órát vakarózzak, mert a lusta matrózoknak a hangyák szorgalma nem jár. Sebaj, hogy gyorsítsalak benneteket, holnap valamelyik torpedó kilövő elé állítalak, ahonnan reflexből és időben kell elugrani, különben, akár visszalövődhettek. Mars lefeküdni! Én járok egyet, ezen a beszűkített kényszerzárt helyen, aztán vagy alszom, vagy meglátjuk. Túl mélyen elaludni nem ajánlatos! Világos?
– Értettem! – vágták rá kórusban.
Kilépett az ajtón és tengerész atléták csíkjait összegubancoló ormótlansággal, a szolgálatos ülve maradt. Odalépett, mielőtt jó szándékú felállás kezdeményezést indíthatott volna, eleresztett egy jobb horgot, amit – soha nem gondolta, hogy katona ilyenre képes – emez melankolikusan kivédett és gyomorszáj tájékon vágott vissza egy jeges balegyenessel.
– Tökfilkó!
– Balbéla, szerintem nyugodtan leszedheted a rangjelzéseidet. Épp egy, a tengerész kiképző, franc tudja min, ahol a hajó manőverezés csínját binját megtanították neked – nekünk még jobban, mert te csak beszélni tudsz, mi meg is csináljuk azt -, a kiképzésből kimaradt akciót hajtunk végre, amit süllyedésnek neveznek.
– Megbolondultál? Öngyilkos akarsz lenni, szándékosan provokálsz? Elment az életkedved, van a fejedben egyáltalán elme? Így, bíróság sem kell, ha olyan kedvem van, helyszíni ítélet végrehajtásba kezdek!
– Őszintén megmondom, komoly segítség lenne, ha most ledurrantana. De magázzon téged a fene! Lőj le öreg, itt vagyunk a hajóbelsőben. Figyeled, hogy csúszik a szék veled oda hátra?
– Hatalmas hullámok döngethetik a hajót, ilyennel még nem találkoztam…
– A leghatalmasabbak amik léteznek, de nem a felszínen.
Figyelj, láttál már olyat, hogy a plafonon vagy és az a padló?
A hajó megdőlt, megfordult és a hálókörleten belül is elhangzottak az aggodalom első ordításai.
– Tökövics, nem tudom, tudod-e, így becéznek apró termeted és fura csököttséged miatt, mi vagyunk a túlélők!
– Mit éltünk túl? – kérdezte egyre aggodalmasabb hangon az őrmester.
– Végig tartottam a kapcsolatot a felszínnel, ami már alszín. Legalább fél mérfölddel a tenger alatt vagyunk és nem sokára nagyot zökkenünk. Egy kamikaze gép pilótája, vagy elszámolta magát, vagy megijedt, talán ez utóbbi, mert azt mondták megpróbált horogban felemelkedni, de becsapódott hajó mellett a vízbe. A következő három nem tévesztett, telibe talált, de valami olyan elképesztő szerencse, vagy szerencsétlenség, na ezt hámozzuk ki, hogy ez a vízen imbolygó degeszre tömött detonátor, irdatlan méreteit meghazudtolva, nem produkálta a nagy durranás láncreakciója, csak simán kettétörtünk… Hopp, lepattantam a padlóról és teljesen bevágtam magam a plafonba. Itt van alattunk a számtalan zsiliprendszer, tudod, ezt így szokták tervezni, hogy még véletlenül se süllyedhessen el egy megsérült hajó.
Itt, a hajóközépen, mindentől elzárt minket az áramvonalaska csekély sebe és szuper túlélőivé tett. Csak hát, a túlélés túlélése nem fog menni… Vajon jártak már mások is így korábban? Mennyi megemlékezés sorozat díszpintyei voltunk, de saját valódi elsüllyedésünkkel soha nem számoltak! Jegyezd meg, mert én – szerintem a srácok is – nagyon bekalkuláltuk ezt. Hiszen, ha a víz tetején imbolygó, ellenséges akármit lövöldözzük, és vadászgépeket röptetünk fel, azok a piszkok a túloldalról szándékosan el akarjanak süllyeszteni, néha sikerül is. Azért van ez, mert nem tanítják az ő hadi tengerész iskoláikban, hogy nekik kell elsüllyedni, hiszen mi akarjuk megsemmisíteni őket.
– Maga meghibbant!
– Ó de kedves hang magától! A srácok hozzád képest egészen higgadtak. Nézd Billyboyt és Charlyt, póker partiba kezdtek a falon, most éppen az van alul. Bob, akármilyen jó smasszer vagy, még egy ilyen kis helyen is el tud dugni előled annyi piát amennyit akar. Látod, hogy nyakalja a rumot, mert tudja, hogy a túlélést nem lehet túlélni.
Az őrmester remegő hangon, már-már könyörgő tehetetlenséggel kérdezte.
– Hogy jutunk a felszínre?
– Hát ez az Szivarka. Sehogy. Vagy betódul a víz, de itt olyan esztelenül szigeteltek mindent, hogy ha eddig nem robbant fel minden, már nem is fog. Kétszáz mérföldnél sem biztos, hogy elegendő nyomást gyakorol a víz. Marad a bent rekedtség.
– De itt véges a levegő, nemsokára elfogy. Hol vannak a búvárfelszerelések?
– Egyrészt három zsilipajtóval odébb, másrészt abban a pillanatban ahogy kinyitnám ezt, nyekkenni sem bírnál máris degeszre lennénk, kedvenc ihatatlan tengervizeddel. Ebből a mélységből nem is lehet felúszni, éppen arra elég, hogy ne robbantson minket szét, de semmi másra. Különben, ha gondolod, megszavaztathatjuk a fiúkkal.
Tudod, a Titanicon is a kapitány az utolsó percekben mindenkit a maga urává tett. Lehet, hogy te nem teszed, de kit érdekel, már egyenlőek vagyunk, a te szavazatod sem több senkiénél, hogy a vizes, vagy a víz nélküli túlélés befejezést válasszák.
Az őrmester pisztolyával hadonászva próbált pattanásig feszült idegein segíteni, így döntésképtelen helyzetben fogalma sem volt, maga vagy a többiek felé irányított
csővel csináljon rendet és ekkor, egy másodpercnyi szejzmikus erejű lángoló dörej rázta meg a hermetikusan elzárt körletet. A detonáció, szavazás nélkül oldotta meg a túlélés túl nemélésének módját.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
