Éppen itt az ideje, hogy papírra vesd a regényem. Már ismerjük annyira egymást, hogy bizalmasom légy, s elmeséljem életem történetét. Érdekes! Csak azóta gondolok az írásra, hogy azon a vasárnapon találkoztunk, tudtam, éreztem, hogy megváltozott az életem.
Nagy titok, de most elmondom. Akkor nem véletlenül kerültem az autó kerekei alá. Csak egy hajszálon múlott, s nem rajtam. Írd meg nyugodtan, már túl vagyok rajta. Tudod, akkor én világgá mentem! Nem tudtam elviselni azt, ahogy velem bántak! Sokat, nagyon sokat tűrtem. Megtettem mindent, amit kértek tőlem. Az igaz, még az elején rendesek voltak, szerettek, becéztek, kedveskedtek nekem. Akkor még, azt hiszem imádtam őket.
Később kezdődött minden. Otthon felejtettek! Gondold el! Engem, aki nem szeret egyedül otthon lenni! Tudod, olyankor rengeteg hülyeség jut az eszembe, és én azt meg is teszem. Hát, fiatalabb koromban még egy kicsit türelmetlenebb voltam. Emlékszel? Egyszer otthon hagytál, és milyen rumlit csináltam? Pedig elmondtad, hogy nagyon rövid ideig leszel távol, és Johanna néni itthon van, és ha unatkozom… de hát én úgy tudok unatkozni és félni. Engem a magány teljesen felőröl, én társas lény vagyok! Engem nem lehet csak úgy otthon hagyogatni! Na!
Térjek vissza az íráshoz, az-az a meséléshez, mert az írást, azt neked hagyom. Azt hiszem legjobb lesz, ha az elején kezdem.
Neves családból származom. Édes jó mamám gyönyörű volt, szőke, aránylag alacsony és olyan törékeny.
Mindenki megfordult utána, amikor délutánonként végig sétált a Nagy utcán. Ünnepelt szépség volt. Apámat is egy ilyen séta alkalmából ismerte meg. Apám, a nagy kujon, ahogy a Mama nevezte, de főleg hódító és nagyon jó család szépreményű sarja. Végzetesen egymásba habarodtak. Ennek a NAGY szerelemnek a gyümölcsei lettünk mi, hárman. Van egy fivérem és van a húgom. A mama tulajdonképpen egyedül nevelt bennünket, mert a papa az elhagyott minket, a mama szerint a kalandok vonzották. Tudomásom szerint FONTOS megbízatást kapott a repülőtéren. A „kábszereseknél” dolgozott. Mondanom sem kell, kitüntetéssel! Büszke vagyok a papámra! Mint mondtam, nem akármilyen család az én családom.
Nagy törés volt az életemben, amikor idegen emberek jöttek, és csak úgy, egyszerűen elvittek a mamától, és a testvéreimtől. Később tudtam meg, a testvéreim is nevelő-családokhoz kerültek. Mesélték, az én gyönyörű mamám egy ideig sírt értünk, de hát…
Most újra, naponta eljár sétálni, és talán reménykedik, hogy találkozik a papával, vagy velünk — így hiszem.
Én vörösesszőke lettem, és apró termetű, ebben a mamámra ütöttem, de a természetem az a papa kalandkereső, nyughatatlan természete. Ő se szerette a bezártságot, és nagy csavargó hírében állt.
A család, ahová kerültem, akkor még nagyon kedves volt velem. Újdonság voltam, bemutattak a rokonoknak, a szomszédoknak, olyan kedves és bájos voltam, mint a csoda. Együtt játszhattam a szomszédék már nagyocska lányával. Nagyon elkényeztetett, Anninak hívták, és nagyon szerette a csokoládét ─ én is. Akkora, de akkora „csokizabálásokat” rendeztünk, hogy csak na!
Sok-sok szép és jó dologra tanított Anni. A csoki volt kezében a kulcs hozzám… Mivel én sokkal kisebb, és fiatalabb voltam, sokszor nem is volt tisztességes, ahogyan bánt velem, pedig én feltétel nélkül szerettem. Tőle tanultam meg táncolni… ami igaz az igaz, táncolok én olyan szépen, mint a Südi Iringó — még akkor is, ha engem nem a Medveczky Ilona bírált. Azért én is arattam sikereket! Tudod! Még a nyáron, amikor olyan nagy ünnepség volt nálatok, az-az nálunk, mert nálatok otthon vagyok! Na, amikor táncoltam, és mekkora sikerem volt! Akkor nagyon jó formában voltam. Időnként egészen odavagyok magamtól, pedig egyáltalán nem hiszem, hogy nagyképű lennék! Nagyon szeretem a társaságot, imádom, ha velem foglalkoznak. Szeretek a társaság középpontja lenni. A mellőzést viszont nem bírom elviselni. A mellőzés az nagyon fáj! De az legyen a következő beszélgetés.
— Gyere menjünk sétálni… Jajj, hát adj neki valami címet. Miért mindent nekem kell kitalálni! Hiszen te eddig nem csináltál semmit, csak leírtad azt, amit én elmeséltem. Látod te… jajj ne haragudj, de én ilyen vagyok! Érzéki és egy kicsit dilis. Azért ugye nem haragszol?
— …
— Jó, legyen a nevem! Nem bánom… Várjál! Ízlelgetem! Odryligeti Gizi… ez nem kevés?
— …
— Nagyon jó, valahogy úgy! Igen! Így jól hangzik: Gizi történetei. Jó! … Gyerünk sétálni!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:10 :: Győri Irén
