Isteni volt a séta, jól kiszellőztettük a fejünket. Ugye neked is jól esett? Vacsoráig még van idő, folytatom a történetem, ma még te is ráérsz. De ugye nem vagy nagyon fáradt. Lassan olyan nehezen mozdulsz, mint Johanna néni. Nem kellene kicsit többet sétálni? Jó-jó nem kalandozok el, folytatom.
Ott tartottam, hogy a mellőzést, azt nem bírom elviselni. Amit még nem tudsz, kicsit féltékeny természetű vagyok, nehezen viselem el, ha az, akit szeretek, mással foglalkozik. Téged nagyon megszerettelek, de azért ne bízd el magad. Oké! Nem leszek szemtelen. Tudod, hogy szeretlek. Ha a férjed átölel, én olyan, de olyan bosszús vagyok! Talán nem is bosszús, inkább féltékeny. Tudod, szeretem én nagyon a párodat is. Ugye tudod?
Megint elkalandoztak a gondolataim, időnként figyelmeztess erre. Mindent egyszerre szeretnék elmondani. Szóval az előző családnál éltem, és Annival, a barátnőmmel csodálatos napokat éltünk meg, de sajnos Anni megismerkedett egy helyes, de szemtelen fiúval. Elkezdtek engem hanyagolni. Nagyon rosszul esett. Miért legyen kerek a labda? Anni elutazott, az én új családom pedig egy új taggal szaporodott. Teljesen mellőzve lettem. Alig, vagy sehogy sem foglalkoztak velem.
Hol volt már a kényeztetés — egyél, amit találsz, vagy odalöktek valamit, és az sem érdekelte őket, hogy nem szeretem. Az a csúf, kopasz, utálatos apróság állandóan bőgött. Én nagyon szenvedtem a bőgőmasinától.
Kínomban énekeltem, tudod, milyen szép hangom van, és tudok is énekelni, de hát az agyukra mentem.
Ekkor kaptam ki életemben először. Borzalmas volt! Engem megvertek! Hát képesek voltak megverni! Tettleg bántalmaztak! Lelkileg jobban fájt, mint testileg, de az se volt semmi. Mélységesen fel voltam háborodva! Milyen emberek ezek! Hogy tehettek ilyet? Szép lassan kezdődött búskomorságom. Depressziós lettem. Még olyan fiatal voltam… Még nem is éltem, és olyan nagyon sajnáltam magam.
Azért teltek a hónapok. A Bőgőmasina már mászott a szőnyegen, szétdobálta a játékokat, ha össze akartam szedni, és szépen elrakni, akkor elég durván lettem elutasítva. Nagyon nem szerettem én azt a gyereket, és nagyon nem szerettem már nevelő családomat. Csak azt hallottam, hogy így, meg úgy, rossz hatással vagyok a gyerekre, nem hagyom játszani, mert elveszem a játékát. Szóval nagyon éreztették velem, hogy nem tartozom hozzájuk. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor véletlenül a kölyöknek adott piros tálkát összekevertem. Azt hittem, hogy az én kedvenc kis piros tálkám, és azt az ételt… hát, csak elvettem. Elvettem, és megettem. De szavamra, már nagyon éhes voltam. Na, amit én kaptam! Úgy elverték a ruhát rajtam… — emlékszel, neked is milyen nehéz volt rávenni, hogy rendesen, tányérból egyek.
Hát így lett vége az én szépen indult életemnek. Vagy majdnem. Megszöktem, és nem véletlenül mentem az autó elé. Látod milyen jól tettem… Jó-jó, nem kell mindjárt legorombítani, nem egészen úgy értettem, hanem, hogy akkor lett vége a viszontagságos életemnek. Hiszen így találkoztunk, és én azonnal reménykedni kezdtem. Nagyon meg voltam szeppenve, de a férjed a nevemen szólított! Olyan szépen mondta: Gizi! Szervusz, Gizi. Olyan boldog lettem, akkor, úgy megszerettelek benneteket…
Most szeretném, ha abbahagynánk és elmennénk vacsorázni… Ugye te is éhes vagy? Ha nem vagy fáradt, vacsora után elmesélem az elrablásom történetét.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:10 :: Győri Irén
