Azt mondtam, hogy a tűzijátékról mesélek. A nagy nyári tűzijáték számomra a csodálatos illatokat, a kellemes, hűsítő fagylaltot, az illatos, finom kolbászkákat is jelenti, nemcsak a sistergő, fütyülő, pattogó, nagy zajjal járó látványosságot. A szétpukkanó, sziporkázó fények nekem is nagyon tetszenek. De az én érzékeny természetem azokat a durva zajokat nehezen viseli el, ami a látványt kíséri.
Szóval, nagyon szép, holdtalan augusztusi este volt, jól éreztük magunkat mind a hárman. Emlékszem, a póniktól alig tudtál elvonszolni. Gyönyörűek voltak, valami fájó sejtés lappangott a szívemben, amikor néztem őket. De nem is a látványuk, inkább az illatuk juttatta eszembe azt a fájó, vagy inkább sejlő emléket, ami átvillant rajtam. Nem tudtam neki máig sem nevet adni. Olyan volt, mint egy kósza álom? Nem tudom, de lehet, hogy a múltammal függ össze. Azt mondod, hogy megéreztem valamit az őseim múltjából? Ha rájövök, beszélünk róla. Szóval ott tartottam, hogy én addig még nem láttam tűzijátékot, így hát nagy izgalommal vártam, mert a játék nekem mindig jót jelent. Ti söröztetek egy kicsit, én a finom kolbászkákkal voltam elfoglalva, meg utána a finom fagyival, amikor meghallottam azt a szörnyű sziszegő hangot. Ha nem kapsz el, hát én azonnal ott esek össze ijedtemben. Magadhoz szorítottál, én remegtem, mint a nyárfalevél és a nagy pattogó, füstölgő villogásban megláttam azokat a csodaszép fényeket. Még remegtem, de a karjaidból már érdeklődéssel figyeltem, és már nem féltem. Számomra nagyon hosszúra nyúlt.
Ez volt az első, a második, amikor a szomszédba lakó nagyfiú leérettségizett. Azt nem vártam, csak a durva hangra felfigyeltem. Szaladtam érted, és együtt néztük végig az udvarból. Ezt nem is találtam olyan érdekesnek.
A harmadik az nekem is nagyon tetszett. Kint hideg volt. Ha kimentünk, fel kellett öltözni. Én is akkor vettem fel először a már egészen nagylányos, prémes kabátomat. Volt hozzá egy aranyos kapucni is. Olyan jól állt rajtam. Akkor nem mentünk el otthonról, nagyon szép emlék az-az újévi ünnep.
Látod, az a nap is az illatokhoz kötődik. Még mindég az orromban van a sült-malac illata, és az a sok-sok csokis sütemény. Látod, még most is emlékszem, a finom a malacsült ízére. Már éppen megettük — na nem mindet —, amikor felhangzottak a távoli puffanások és sistergések. Mi kimentünk az udvarra, és végignéztük az összes tűzijátékot, amit akkor meggyújtottak. Az nem zavart, érdeklődéssel figyeltem, már nem remegtem, nem voltam ideges. Igazán távolról szép, mint a tárogató hangja. A csokis sütiről jut eszembe, van még abból amit tegnap sütöttél? Ugye megérdemlek egy-két szeletet? Azt kérem, amibe vastag a csoki.
Jajj, erről jut eszembe egy régi történet. Azt hiszem, még belefér a mai beszélgetésbe. Ne vesszen el, ha már bevillant. Igaz, arra az időre nem szívesen emlékszem vissza. Még ezt sem ismered, mert eddig nem meséltem senkinek.
Ez még akkor volt, amikor megszöktem a nevelő családomtól. Szóval, hajléktalan voltam. Nem vagyok büszke erre az időszakomra. Egy fiatal hölgy társaságába szálltam fel egy távolsági buszra. Nem néztem én, hogy hova megy, csak el, minél messzebb. Nem akartam ott maradni, akkor gyűlöltem az egész világot.
Ismerőssel, régi baráttal se szerettem volna összefutni. Szégyelltem, hogy kivert kutya módjára, hajléktalanul, éhesen kuncsorogjak. Hidd el nekem, azért az árnyékos oldalon is élnek rendes alakok, mert nekem aránylag szerencsém volt. Nem akartak se kifosztani, se kihasználni. Igaz nekik több volt, mint nekem. Az egyik, egy idősebb alak meghívott vacsorázni. Nem valami előkelő, de ha hajléktalanok vagyunk, akkor ne válogassunk. Szállás nélkül kóboroltam. Az állomást bezárták éjfél körül, és bizony szépen megkértek: „menjen szépen haza a kisasszony, mert véletlenül elcsípi a hatóság”. Amit én arról a hatóságról hallottam, hát köszönöm szépen. Tudtam! Én ebből az életből nem kérek. Se családom, se lakásom, se ennivalóm; nekem semmim nincs, csak még egy kis samponszagom, és egy tönkrement életem! Csatlakoztam egy idősebb nőhöz, aki próbált kitanítani, de nem ment nekem a lopás. Mint tudod, nagyon rendes családból származom. Tartozom ennyivel a szüleimnek. Akkor határoztam el, megkeresem a családom. Mama! Drága jó mama! Ha tudnám, hol élsz!
Teltek, múltak a napok, bizony kezdett rajtam lötyögni a ruhám. Kócos és ápolatlan lettem. A samponom illatát már nem lehetett érezni rajtam. Ha elegáns személyekkel találkoztam, olyan, de olyan szerencsétlennek éreztem magam. Én is kezdtem úgy kinézni, mint új barátaim. Nem néztem én le őket, inkább sajnáltam. Dehogy akartam én ilyen életet. Nem akartam az ennivalót a kukából kiszedni, és az elszórt ételt se kívántam. Egyszer betévedtem egy nagy piacra. Micsoda illatok! Csábító, csodálatos, bódító illatok! A gyomrom korgott, az agyam helyén is a gyomor. Nagyon éhes voltam! Nagyokat nyeltem, szinte csorgott a nyálam. Rettenetesen szégyelltem magam, de nem tudtam az étel illatának bűvköréből elmenni. Néztem a pult mögött az eladót, észrevette és megkérdezte: „akarsz egy finom falatot?” Egy szót se tudtam kinyögni, de a szemem az elmondott mindent. Szép darab szendvicset készített, és kihozta nekem. Könnyes szemmel fogadtam a megmentő élelmet.
Látta ápolatlanságomat, de azt is, hogy nem régen lehetek az utcán, mert jóindulatúan figyelmeztetett: „vigyázz kicsim, mert gyakran jár erre a piacfelügyelő, és a csavargókat összeszedik”.
Látod, az illatok milyen emlékeket tépnek fel? Amit annyira szeretnél elfeledni, elfojtani az egy-egy illat hatására a felszínre tör. Utat keres magának. Azt hiszem, nekem gyógyulás ez a beszélgetés, most szabadulok meg azoknak az elfojtásától, amiket átéltem. És ezt neked, és a finom csokis-sütidnek köszönhetem.
Ez a beszélgetés hosszúra sikeredett. Legközelebb Sanyival foglalkozunk, és mesélek a partiról, ahol Szilvesztert megismertem. Ma te is, és én is jól elfáradtunk. Sütiztünk, jöhet egy kiadós séta.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:10 :: Győri Irén
