H.Pulai Éva : Április 11. a vers ünnepe

A költészet napján ünnepeljük József Attila és Márai Sándor születésnapját is.

 

 

A költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta minden évben április 11-én ünneplik Magyarországon. Irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal, képzőművészeti kiállításokkal tisztelgünk a magyar líra előtt.

És válogatni lehet milliónyi, csodálatos, magyar nyelvünkön megjelent szépséges irodalmi alkotásból.

 

Itt a Toronyban is készült már összeállítás József Attiláról, Márai Sándorról:

 

http://www.7torony.hu/index.phpőc=30219

A KÖLTÉSZET NAPJÁRA

 

http://www.7torony.hu/index.phpőc=30326

Költészet napja, József Attila…- 110 éve született MÁRAI SÁNDOR

 

 

“Szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.„ József Attila

 

 

Thália Színház: Versmaraton

 

Kilencvenhat költő olvassa fel verseit a költészet napján, április 11-én a Thália Színház Mikroszkóp Színpadán a másodszorra megrendezendő Versmaratonon, amely az idén kiegészül egy egynapos költészeti könyvvásárral is. A maratoni felolvasásba a közmédia csatornái is többször bekapcsolódnak majd.

 

Mint a keddi budapesti sajtótájékoztatón elhangzott, a rendezvényen próbálják ki élesben a Látvány Stúdió elnevezésű új hangstúdiót, amely a Thália Színház és a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) együttműködésével jött létre, és amelyet április 10-én adnak át.

 

Bereményi Géza, a Thália Színház igazgatója elmondta: a Látvány Stúdió hatalmas, hangszigetelt üvegablakán keresztül a Nagymező utcán sétálóknak is lehetőségük lesz bepillantani a bent folyó munkába, felolvasásokba, interjúkba, hangjátékok felvételébe.

 

Első alkalommal a költők vehetik birtokukba a stúdiót, ahol valamennyi előadó felolvas néhány verset – tette hozzá a direktor, aki szerint a Versmaraton befogadása a színháznak kötelessége volt, és egyben nagy megtiszteltetés is.

 

Böröcz István, az MTVA vezérigazgatója kiemelte: a közmédia fontos feladatának tekinti a minőségi magyar kultúra támogatását. Ez nem merül ki abban, hogy rögzítik a fontos eseményeket, hanem igyekeznek egyéb módokon is segíteni a magyar kultúrát – fogalmazott, megjegyezve, hogy a közmédia szerepet vállal események, rendezvények előkészítésében, szervezésében is. A Versmaratont a rádió munkatársai nemcsak közvetítik, hanem rögzítik is, emellett a Vers napról napra című műsorban is hallhatók lesznek a felvett költemények. A rendezvény a Kossuth Rádió honlapján és a hirado.hu-n is követhető lesz.

 

Tornai Szabolcs, a Magyar Napló szerkesztője a Versmaraton legfontosabb céljának azt tartotta, hogy tudatosítsa a magyar olvasókban a magyar költészet „csúcsteljesítményeit”. „Magyarország költészeti nagyhatalom” – fogalmazott a szerkesztő. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke közölte: Az év versei 2012 című antológiában valamennyi, a műsorban elhangzó vers olvasható.

 

A Magyar Napló Kiadó, az MTVA, a Magyar Írószövetség, a Magyar Rádió, a Thália Színház és az irodalmi, társadalomtudományi kiadókat tömörítő Könyves Szövetség szervezésében megvalósuló, ingyenesen látogatható Versmaratonra délelőtt 11-től este 11-ig várják a közönséget április 11-én.

 

A fellépő költők névsora:

 

Vasadi Péter 1926

Tornai József 1927

Juhász Ferenc 1928

Csoóri Sándor 1930

Czigány György 1931

Gergely Ágnes 1933

Marsall László 1933

Kalász Márton 1934

Bertók László 1935

Tőzsér Árpád 1935

Buda Ferenc 1936

Gál Sándor 1937

Ágh István 1938

Báger Gusztáv 1938

Cselényi László 1938

Takács Zsuzsa 1938

Kiss Anna 1939

Gerenday Mária 1940

Tamás Menyhért 1940

Kodolányi Gyula 1942

Ladik Katalin 1942

Oláh János 1942

Péntek Imre 1942

Serfőző Simon 1942

Király László 1943

Kiss Benedek 1943

Mezey Katalin 1943

Dobai Péter 1944

Ferenczes István 1945

Kovács István 1945

Döbrentei Kornél 1946

Tóth László 1949

Rakovszky Zsuzsa 1950

Varga Imre 1950

Darányi Sándor 1951

Markó Béla 1951

Tóth Erzsébet 1951

Vár Fábián László 1951

Szőcs Géza 1953

Fenyvesi Ottó 1954

Ferencz Győző 1954

Kelemen Lajos 1954

Szikra János 1954

Zalán Tibor 1954

Boda Magdolna 1956

Dobozi Eszter 1956

Turczi István 1957

Oláh András 1959

Filip Tamás 1960

Beszédes István 1961

Imre Flóra 1961

Kemény István 1961

Payer Imre 1961

Csontos János 1962

Végh Attila 1962

Borbély Szilárd 1964

HorkayHörcher Ferenc 1964

Vörös István 1964

Fekete Vince 1965

Kun Árpád 1965

Mile Zsigmond Zsolt 1967

Prágai Tamás 1968

Vass Tibor 1968

Z. Németh István 1969

Térey János 1970

Barna T. Attila 1971

Lackfi János 1971

Demény Péter 1972

Kókai János 1972

L. Simon László 1972

Lövétei Lázár László 1972

Zsille Gábor 1972

Csehy Zoltán 1973

Kiss Judit Ágnes 1973

László Noémi 1973

Lázár Balázs 1975

Orcsik Roland 1975

Szentmártoni János 1975

Both Balázs 1976

Győrffy Ákos 1976

Kürti László 1976

Lehóczky Ágnes 1976

Király Zoltán 1977

Nagy Zsuka 1977

Iancu Laura 1978

Szálinger Balázs 1978

Papp Attila Zsolt 1979

Rózsássy Barbara 1979

Györe Bori 1981

Szűcs Petra 1981

Lőrincz P. Gabriella 1982

Falusi Márton 1983

Turai Laura 1983

Turi Tímea 1984

Ughy Szabina 1985

Lázár Bence András 1989 

 

MTI

 

 

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

 

 

 

 

József Attila

[Szürkület]

 

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.

A távolban tar ágak szerkezetei

tartják keccsel az üres levegőt.

A tárgy-egyén mind elválik a többitől,

magába mélyed és talán megsemmisül.

Ki tudja, Válaszolna erre ösztönöm,

de mint az eb, melyet gazdája megszidott

s kedvetlenül borong a rideg udvaron

s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,

olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?

Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.

Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe

beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.

 

Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,

mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,

talán mivelhogy minden ember épp ilyen

ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam énő

Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú

s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,

de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)

Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,

megértelek, szenvedtem én is eleget

s amaz ellopja tőlem a szemetet is.

Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,

de észre egyikük sem veszi púpomat,

mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,

amellyel némaságot szűl – azt hiszi ő –

vagy ősi, tiszta őrt. Viselem púpomat

ődöngve én a hemzsegő körútakon

és senki 

 

 

József Attila – Eszmélet (Latinovits Zoltán)

 

 

 

 

Kaffka Margit

Én szegény

 

Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: Nézzen!

És ösztökéltem a lelkem, hogy: serkenjen, kapukat nyisson!

Buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon

Hányféle a szín, illat, íz – és hánnyal vagyok már készen?

Hol képvetítő-szereit beigazítja a lét, oda mentem,

S csavartam én is a gépen. “Más!” Hogy a hangját, halljam,

Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,

S én bensőm húrjait konokul, kitartóan eközbe’ figyeltem.

Idéztem a férfiút. – Milyen látása, ereje, hite? Szava.

Ha összeszorítja düh, bolond könny, vágy rezgeti s álom?

Kérdém: milyen a “szerelem” ködétől fátylas aranyesőben szitálón

Mondjuk, – egy temető, – alkony, – hajó, víz, – kis tanya-szoba?

– Cserébe adnom is kellett ó, sokat! Éjet és évet.

S jött sok megtervezett idill, közhely, futó

Perc, habgolyó. És szó, altatni akaró.

De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.

S szóltam: bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok,

Lám, sok idegen arc! Szemek, – sok párás lélek-ablak!

Utcák, új hidak, ó templomok. Csak valamit ki ne hagyjak!

És eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok.

Képmás ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,

Remélve, s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom.

Végighúzom a tenyerem sok furcsa, tanagrai kis márványkirályon,

Ó, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán!

De nem lelem.

Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen,

Én átkozott üvegvalóm csak átereszt színt, fényt és árnyat,

Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak,

Én – Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre ha rámhat,

Tudom, elevenig soha, sohsem ér,

– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér? 

 

 

Radnóti Miklós

Háborús napló

 

1. HÉTFŐ ESTE

 

Immár a félelem sokszor szíven érint

és néha messzi hír csak néked a világ;

egyre régibb emlékként őrzik gyermeki

korod a régi fák.

 

Gyanakvó reggelek s vészes esték között,

háborúk közt élted le életed felét

s most is ellened hajló szuronyok csúcsán

villog a rend feléd.

 

Még álmaidban néha fölötlik a táj,

verseid hona, hol szabadság illan át

a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod

magaddal illatát.

 

Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz

asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,

tollal ékes kezed súlyosan mozdul és

mindig komorabban.

 

A világ új háborúba fordul, éhes

felhő falja föl egén az enyhe kéket,

s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog

fiatal feleséged.

 

2. KEDD ESTE

 

Nyugodtan alszom immár

és munkám után lassan megyek:

gáz, gép, bomba készül ellenem,

félni nem tudok és sírni sem,

hát keményen élek, mint a hideg hegyek

között útépítők,

 

akik, ha könnyű házuk

fölöttük összedől elaggva,

újat raknak és közben szagos

forgácson alusznak mélyeket

s reggelente fényes és hideg patakba

mártják be arcukat.

 

*

 

Magosban élek s kémlelek:

körül borul.

Mint hajónak ormán viharban,

villám fényinél

kiált az őr, ha partot látni vél,

úgy vélek én is, mégis partokat és

l é l e k !

kiáltok fehér hangon én is.

 

És hangomra fölragyog

és hangom messzehordja

hűvös csillag és hűvös esti szél.

 

3. FÁRADT DÉLUTÁN

 

Az ablakon haldokló darázs repül be,

alvó asszonyom álmában beszél,

a barnuló felhők széleire fehér

fodrokat fú a gyönge szél.

 

Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön;

törten heverek majd, senkise lát;

férges föld fekszik szájamban és szememben

s testem gyökerek verik át.

 

*

 

Ó, ringó délután, adj nyugalmat,

lefekszem én is, később dolgozom.

Napod fénye már a bokrokon lóg.

s amott az este jő a dombokon.

 

Felhőt öltek, vére hull az égen,

lenn, parázsló levelek tövében

ülnek a borszagú, sárga bogyók.

 

4. ESTELEDIK

 

A síkos égen ereszkedik a nap,

korán jön végig az úton az este.

Jöttét az éles hold hiába leste:

ködöcskék hullanak.

 

Ébred a sövény, fáradt vándorba kap,

az este a fák ága között forog

és egyre dong, míg épülnek e sorok

s egymásra hajlanak.

 

Csöndes szobámba rémült mókus pattan

és itt két hatodfeles jambust szalad.

Faltól ablakig, egy barna pillanat

s eltűnik nyomtalan.

 

A röpke béke véle tünt; hallgatag

férgek másznak szét a messzi réteken

és lassan szerterágják a végtelen

sort fekvő holtakat.

 

1935-1936 

 

 

Ady Endre – Cseh Tamás: Biztató a szerelemhez

 

 

 

 

 

Kosztolányi Dezső

Szeptemberi áhitat

 

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya

s szememből az önkívület kicsap,

emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,

halál fölé, a régi romokon,

segíts nekem, szeptember, ne eressz el,

testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez

hideglelős és reszkető imát,

mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,

pogány igazság, roppant napvilág.

Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,

még sok hivő száj büszkén emleget,

vérembe nőnek a termékeny álmok

s nők sem vihognak a hátam megett.

Nem is kivánok egy pincét kiinni,

vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni

s a semmiség előtt még újra lenni.

Ki érleled a tőkén a gerezdet,

én pártfogóm és császárom vezess,

az életem a sors kezébe reszket,

de lelkem és gerincem egyenes.

Uralkodásra a karom erős még,

adj kortyaidból nékem, végtelen

s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,

még most se rút, nem-őszülő fejem.

 

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,

fehér fogától villog vörös inye,

kövér virágba bújik a darázs ma,

a hosszu út után selymes garage-ba,

méztől dagadva megreped a szőlő

s a boldogságtól elnémul a szóló.

 

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,

Minthogyha a perc szárnyakon osonna,

el-nem-múló vendégség van köröttünk,

hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.

 

Húgom virágokat kötöz a kertbe,

aranytálban mosakszik reggelente

s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,

a csillagokról ráhull az aranypor.

 

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.

A felnőttek érthetetlenül beszélnek

egymás között, minden nesz oly goromba,

estente búgó hangja van a szélnek,

tán megriadt lenn egy sötét falombtól

s a télre, sárra és halálra gondol.

 

Aztán a délután is furcsa nékem,

hogy a napot árnyékok temetik,

a zongorán, mint hajdan a vidéken,

örvénylik a Sonata pathétique,

bukdácsol a billentyűn tompa búban

az édes elmebeteg, árva Schumann

s mert nem lehet már jobban sírnia,

száján kacag a schizophrénia.

 

Nem volt a föld még soha ily csodás,

a fák között mondhatatlan suttogás,

a fák fölött szallag, beszegve kancsal

fénnyel, lilába lángoló naranccsal,

az alkonyat csókot hajit a ködnek

és rózsaszín hullámokon fürödnek.

Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,

miféle régen elsüllyedt menyország?

 

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,

a fájdalom, a koldusgúnya is,

jaj hadd mutassam e kis templomot,

mely déli tűzben csöndesen lobog.

Imádkozó lány, száján néma sóhaj,

mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,

vakok meresztik égre szemüket,

Isten felé fülel egy agg süket.

 

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba

kis műhelyébe dolgozik a varga,

csöpp láng előtt, szegényen és hiába,

mint régi képen, ódon bibliába.

 

Most az eső zuhog le feketén,

most a sötétbe valami ragyog,

mint bűvös négyszögön a mese-fény,

fekete esőn arany-ablakok.

 

Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,

benn villanyfénynél őszi takarítás,

a készülődés télre, az igéret

s az ámulattól szinte égig érek.

 

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak

s mint a kisíkált sárgaréz-edények

a konyha délutánján mért ragyognak?

Mit akar tőlem ez a titkos élet?

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?

Ki fényesít eget és hegyeket?

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,

hogy századok emlékét visszaélem?

 

Az Orion süvegje mért parázsló?

Miért hogy mindent lanyha pára mos?

Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?

Miért csodálkozol, csodálatos?

 

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,

cél nélkül, éjen és homályon át.

Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,

te rothadó gondoktól régi magtár.

Ifjúságom zászlói úszva, lassan

röpüljetek az ünnepi magasban.

http://audit.median.hu/cgi-bin/track.cgi?uc=11387933992694&dc=1&ui=88023@welid=1334084268000A169092

 

 

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal (Kaláka)

 

 

 

 

 

Szécsi Margit

Imák

        Kondor Béla emlékének

 

KI VAGY A MENNYEKBEN – illene már magát megkeresni,

miután betemették földdel, és csonttáfagyott a föld,

az ablakba-kitett gyertyán és vörösboron át elröpült a lelke,

tiszta volt amugyis. Nekünk pedig megkezdődött a magány.

Karácsony volt, és a maga ajándék-szájharmonikája

árván világolt, árván és dallamtalanul,

a kifúvatlan regölő-marsok meg a rumbák

ezüstben megkövülve fejünknél, megőszítették a hajat.

őszül a mi vérkeringésünk, piros akaratunk az erekben

feketére hervad, akár fehérre a sörény.

Ablakunkban fekete rózsák, vízmosta kavics-galambok

turbékolnak zengve és csikorogva, akár a riadalom.

Glória, glória. Fölkelünk, sóhajtva elmegyünk,

eljárjuk a kocsmákat, a vérszívó arany-dagályt,

de csak a részegemberek mutogatnak bábeli ujjal,

a felelőtlen gyöngék, akik beisszák a jövőt –

Nem láttuk mi magát részegen toporogni,

maga a szívét itta le sikeresen,

hordozva a nemzet zsákját akár a vasúti rakodómunkás,

mert a konténerek nem bírják el a megfogalmazást –

– hát csak a földből jő el a maga ragyogása!

Beolvadt salak-vitézek a bányai földben,

ujjongjatok, az eltemetett légkalapáccsal

ne kopogjatok föld alól zokogva jelet.

Mert szent a föld, csak a föld méhe a tiszta,

rozsda-csillagos csilléitek, bölcsői rangban

ragyogóbbak a sivatagi napozó-ágynál,

hordoznak most olyan babát, világra-szólót.

S dohány meg ital – ez maradt nekünk,

dohány meg ital, meg a szomorúság,

hogy csak a földből jő el a mi ragyogásunk.

Így hát: BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET – de megbocsátanak-e nekünk?

Ugyan, ugyan. Lám, az álom is, hova visz?

Álomi rendőrségre röptet az álom, aki röptethetne mezőkre,

új szabadalmu viaduktokra – de mi nem oda megyünk,

kitárjuk ujjainkat, ketten kétszer-öt ujjainkat kitárjuk

akár a bíbor hajnalmadár-szárnyat – de a festék is vörös,

bemártja a rendőrbácsi a mázba az erezetes ujjat,

bemártja, lenyomja, ez hát az ujjlenyomat,

– azután körülrajzolja. Ebből mi legyen, a nevetlen ujjból?

Ujjvirág legyen belőle, szirmos, képeslapi-rózsás,

a mutatóból zsiráf, a gyűrűs meg tubicagalamb,

paradicsomi pálmák övezzék, hüvelykujjból a tigris kivirágzik,

hát Ádám hol van, meg Éva? Itt vagyunk e döbbenetes giccsben,

beírva, körülírva, mások által leírva –

hol van a maga fekete krétája, aranyos ecsetje,

hogy a mi gyászunk és glóriánk meglátható legyen?

Hol van az osztály, akiért mi kipirultunk,

akiért fehér ingünk, világos agyvelőnk virult,

Biztonságot áhít a nő, tajtékon is: családi ágyat,

a férfi agyarat visel, kardfogutigris-csuhát,

öltözék, svájci ágyciha, csíkos őrizetesek vigalma,

kottáz rajta a vér újkori virágéneket,

Mona Liza nem mosolyog, kettéválik,

Erzsike eladónő, Elíza eladja magát,

mi pedig szeretni akarunk, balgán és vagyontalanul,

éjszakáinkat a nem-kellő javak körbeiszonyítják,

az ellökött javak vánkosunk körül tajtékzanak,

Ben, old káró, lóbáró kend,

vicsorog az anyagi világ lóden-kobra-feje,

hamis fény, hamis tudat találkozik hamis közegben,

egymást kioltják, ez a kultúrák interferenciája,

országot az ország – kioltja az ember az embert,

a férfit a nő – s mindnyájunkat a közeg,

megfullaszt a szeretet, nincsen útja se tárgya,

kire öntsük ki a csillagokat s a világkép virradatát?

Úgy igaz pedig a mi igazunk MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK

de mennyire megbocsátunk – mi naponta, naponta:

a fűszeresnek, a fásnak, a fenevadnak,

a lakatosnak, s a világot lakhatatlanná-tevőnek,

garázskezelőnek, görcsnek, gepárdnak, gombos-harmonikásnak,

rendnek, ruhának, rókafülűnek, rókavadásznak,

árazónak, áruló árunak, áru-elkezelőnek,

– más a megbocsátás, uram, és más az áruba-bocsátás,

ne tévesszük össze a fogalmakat, ahogy már Ábrahám mondta

midőn a tulkot vonta a tőzre egyfia helyett –

mert biblia-régen barbárok ülnek az isteni széken,

barbárok vonulnak hadba, barbárokat sarabolva –

ezek vezessék a kéz gyönyörű verdesését a papíron

a kontárok, a kufárok, a padisák meg a palik?

A férfiak! Avagy a női hölgyek,

a spinkulák, Samu, a spinkulák,

akik a kegyed képein

töpörödött szárnnyal, de nagy seggel röpülni óhajtanának

s guggolnak akár a galambicák a Géniusz alján,

akik a Próféta elől négykézláb megfutamodnak

miután leszerepeltek mint kisértők –

Hímek, nők, akik gyártják az élőket korai halálra,

vénségre, fellöketésre, kórházi ágydeszka-homályra,

hályogos képernyő-látomásra, szellemi színvakságra –

ezek szabták volna meg Magának: kivé legyen?

Ej! Nem tükör a mi arcunk, hogy a szajha föld önmagát élvezze benne,

felrózsázva cudarul, felkoszorúzva dögletesen –

Mária-üveg a mi orcánk, ablak a hervadó világra,

kinagyítva irgalmat, iszonyatot, elhagyva az elhagyhatót,

szívárványba-borítva csillag-haldoklást, irányul a konkrét időre,

betörhetik, de meg nem törhetik, a töredék is csupa egység,

szilánk-sugarakban épülünk a lehető világ elé.

S hát az aranymetszés, uram, az aranymetszés,

a távlat, a mindenség pólusai, az aránylat,

a szűzek arányai meg az emberi üstökösök iránya,

a vérkoszorú íve meg a csillagpályák arculata,

a dimenziók meg az egység – ez is az ember műve,

a hiábavaló zokogás testvéri lélek iránt,

tudunk ám mi örülni májusi-majálisosan – tudunk mi sírni,

ez a mi tanulmányunk, mikor a hajnal álomtalan fejünknél keringöl,

késő csillagokat vet az érverés, fájó csuklónk zsiborog –

de amíg ki nem derül: mirevaló arány meg forma,

addig ne nyúljon a világ a maga érzékeny kezeihez.

Kehely meg urna meg áldozati tárna

a föld förtelmét befogadni nem elég,

de a Géniusz síró szemekkel

leragyog a röppályák sivatagára,

a föld síneire, töltések végtelen szemérem-testjeire,

soha ilyen délibábot, soha ilyen varázsos dongót,

szent gyomokból kikelőt, zsálya-tornyoktól lilulót,

szarkaláb-tilolta selyemszárnyat, kamilla-szemű csodát –

Pestszentlőrincre, uraim, a repülőtér irányába

disszidált a magyar délibáb, ide-építette magát,

aki nem hiszi, itt megszámlálhatja világos csontjait,

vitalliumcső-vázát, vörösréz ideg-szövevényét,

minden tagja finomság, füst meg érzékeny erő.

S járunk a képek szentjében, vándorolunk szerelmében

akár a Kezdetben, valamikor, mert csak a Kezdet a nagy,

s akár a paraszt ünnepkor, a vetésben: járunk a Kezdet fenségében,

a téglákat megfogdozzuk, meglapogatjuk a panelleket,

mint a jószágot, a tehén vörösbársony oldalát, a csikó velúr-pofáját,

úgy bizony, úgy tapogatjuk mi az épülő Időt,

nekünk az érdes téglafal is csupa bársony volt, ifjuságunk,

népek fiatalsága, reménység, édes harag,

a hét hat napján szivárvány, hetediken az álom,

amikor a liliom bódulatával jövendőt fogalmazunk,

mi a csajkából is virágot ettünk és anyatejet ittunk,

úgy is megyünk a sírba, hogy töretlen a világkép:

Itt látható, ami soha nem látható többé –

és mégis: Megfeszítették!

és meghala! és eltemetteték!

és szálla alá poklokra, s vele a mi reményünk,

mert nem látjuk mi magunkat többé a kegyed boldog szemeiben,

rajzain menyasszony-vőlegényként meg nem jelenünk,

pedig be szép mind a kettő, mint az arany botocskák,

rubintfejő jogarok az isten kezében,

összeolvadva lassan – nem látjuk mi magunkat soha,

de a maga jobbja felől, onnan lészünk eljövendők,

nem is ítélni, mert akkorra minden kivilágosodik,

s az Angyal szárnyas orcái mögül kitűnik

a szép ítélet: szánalom és szeretet.

Mária-üveg a mi orcánk, ablak a hervadó világra. 

 

 

 

Márai Sándor:

Mennyből az angyal

 

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

 

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

 

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

 

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

 

Mert ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

 

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

 

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt,

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság,

 

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

                            mennyből az angyal

New York, 1956. 

 

 

Márai Sándor: Halotti beszéd (Bánffy György)

 

 

 

Babits Mihály:

Fekete ország

 

Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi, fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ.

Áshatod íme, vághatod egyre

az anyagot, mely lusta, tömör,

fekete földbe, fekete hegybe

csap csak a csáklyád, fúr be furód:

s mélyre merítsd bár tintapatakját

még feketébben árad, ömöl

nézd a fű magját, nézd a fa makkját,

gerle tojását, csíragolyót,

fekete, fekete, fekete

fekete kelme s fekete elme,

fekete arc és fekete gond,

fekete ér és fekete vér és

fekete velő és fekete csont.

Más szín a napfény vendég-máza,

a nap a színek piktora mind:

fekete bellül a földnek váza,

nem a fény festi a fekete szint

karcsú sugárecsetével

nem:

fekete az anyag rejtett lelke,

jaj,

fekete, fekete, fekete. 

 

 

Juhász Gyula

A fekete Mária

 

ősi templom árnyas szögletében

Századoknak füstje és pora

Lassan lepte be s ő mély sötéten

Néz jövőbe hét tőrrel szivében:

Magyarok Asszonya.

Háború és béke váltakoztak

És jött és ment nemzetek sora,

Nyarak búzát, telek havat hoztak,

ő csak nézett, a Fiát karolva:

Magyarok Asszonya.

Hő zarándok messze, messze tájról,

A lábain országút pora,

Vigaszt várva hozzájött s a távol

Múltakból gyászt s jó reményt világol

Magyarok Asszonya.

S jöttem én is, e szomorú öltő

Bús magyarja, hő zarándoka,

Mit adhatnék, csüggedt, árva költő:

E dalt hozom, mint könnyét a felhő,

Te feketén is vigaszt derengő

Magyarok Asszonya! 

 

 

Weöres Sándor

Dob és tánc

 

csönd

béke

csönd

béke

fény

csönd fénye

béke csöndje

fény békéje csönd

fényes csönd béke

csönd béke fény

béke csöndes fénye

fény csöndje

csönd csöndje fény fénye béke

csönd fény

 

lombban kő

csönd köve

kövön fény csöndje

kőben csönd béke

kő békéje béke köve lombban

csönd fényes béke

kő lombban fény

 

kút csöndje fő

kútra hajló béke csönd

kút békéje inda

fő inda kő

lomb hintája kúton

fény ingája kútban

csönd dajkája

csepp

csepp

kút cseppje

cseppek csengő csöndje

csönd cseppje fény

kút habja kő lombja

fény csöndje béke

 

szél víz föld

kis patak irama

fény halmai

föld keblei

kút karjai

kő lábai

víztüdejü szél

lombtorkú csönd

fűruháju fény

kőarcú béke

 

reggel

dél

este

éj

hajnal karéja

dél sziklája

alkony karéja

éj sziklája

csönd

béke

fény hímzése

hab szövése

szél fonása

füst rovása

tőz írása

örökös szálak verejtéke

orsó

koporsó

kop

kop

harkály

óriási csönd órája

sok külön kis csönd ingája

kövön gyík

fénylő néma bálvány

 

béke veled

szeretőd lappang

virágzó ág rejtekében

párod rejlik

minden kapu hajlatában

rend

ünnep

béke

rend köve

ünnep lombja

csönd füve

béke kútja

szállj békés lomb csöndje

fényes ünnep ága lengj

ima irama

unalom fénye

csönd ünnep béke rend szállj

ima fény ünnep lengj béke

fény csönd

béke

csönd

csönd

béke

béke 

 

 

Reményik Sándor

Csomó

 

Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte:

Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó?

De meg nem oldja hit, tudás, erő,

Örök az élet szálán a csomó.

 

Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték,

Hogy bogozták a végzet kezei,

A végzet a mi babráló kezünk

És szakadt, véres körmünk neveti.

 

Az élet szálán ott a sorscsomó

És meg nem oldja hit, tudás, erő,

Bár eszmék rendje tűnt miatta le

S a semmiségből újra visszajő.

 

Bár ostromolták roppant rendszerek,

Rajta minden hatalmuk megtörött,

A megoldások sora végtelen

S reménytelen – mert a csomó örök.

 

Mert minden főszál, minden kis virág

Egy rettenetes gordiusi bog

És az marad, míg lélek lesz, ki rajt’

Halódni, vívni, tépelődni fog.

 

S a tépelődő, babrálgató ujjnál

Még szánandóbbak tán a vaskezek:

Caesar, ki ketté vágtad a csomót,

Szegény – Te sem oldottad meg. 

 

 

Botár Attila

[KI ÉGI LÁNGÉ]

 

Keres, nyugosztja s föltépi erét

a férfi nyelve női idiómát

kerülget hágcsóz ablakán belép

a hét nap színű és ernyedt parókák

 

rákényszeríthetik nem esztelen

sem torokszorító arc-öltözékük

viselését csak miattuk reméltük

ami képtelen képen túl terem

 

a levegőt jobbról megfakasztja

iromba tér lesz otthonos teremmé

két szó közé Lány-Lényét itatva

 

nem magáévá de magává tenné

hogy a sors őt lombosodni hagyta

ki égi lángé földasszonyi nedvé –

 

 

Eörsy István

Az ördögfióka és a tündér

 

Ördögfióka-barátom

felvidít, ahányszor látom,

olyan fürge, olyan fényes,

szaga kellemesen kénes

saját talpát nyalni képes.

 

Van két kicsi, hegyes szarva,

van egy izmos, kurta farka,

magas fákon reggel-este

annál fogva lóg libegve,

s diót dob a gyerekekre.

 

Egyszer egy tündér járt arra,

ringott-lengett jobbra-balra,

fehér bugyija kilátszott,

mókusa volt, azzal játszott,

fütyörészett, dalolászott.

 

Kis ördögöm fentről látta,

s beleszeretett a lányba.

Le is ugrott egykettőre

bukfencezve és pörögve,

s megállt vigyázzban előtte.

 

„Édes tündér, úgy szeretlek,

mint a mézet vagy az epret.

Soha senkit ilyen szépen

nem szerettem földön-égen –

kérlek, légy a feleségem.”

 

A tündér ezt válaszolta:

„Menjek lakni a pokolba,

Javulj meg, és megszeretlek,

szüleimhez bevezetlek,

s két hét múlva férjül veszlek.”

 

Barátom a fejét rázta:

„Legyen eszed, tündérlányka.

Alattomos áruló

a kis ördög, hogyha jó,

s akkor hozzád nem való.”

Kacarászni kezdett erre

a tündérlány csilingelve.

Egyéb választ nem adott,

tapsolt, ugrált, kacagott,

tündérien mulatott. 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1146 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva