Nyulász Péter a Helka, Lakatos István a Dobozváros című művéért vehette át az Év Gyermekkönyve 2011 díjat hétfőn Budapesten. Az elismeréseket Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár adta át a nemzetközi gyermekkönyvnap alkalmából.
Szántói Krisztián illusztrációja
Az Év Gyermekkönyv Illusztrátora Szántói Krisztián lett, akit Dóka Péter és Komjáthy István Betyárvilág című könyvének illusztrálásáért díjaztak. Az Év Gyermekkönyv műfordítójának Győri Hannát választották Beate Teresa Hanika Soha senkinek címő regényének fordításáért. Ismeretterjesztő kategóriában az Év Gyermekkönyve díjat a Fekete-fehér – Két egér kalandjai könyv szerzői – Entz Sarolta, Fekete-Horváth Erika, Jánosi-Halász Rita és Mészáros János – vehették át, a kiadványt Kun Fruzsina illusztrálta.
“A fiú- és lányolvasók egyaránt megtalálhatják az azonosulás lehetőségét, de akár rajongásuk tárgyát is Helkában, vagy épp Cipriánban. Hisz a gyerekek a szívükkel olvasnak, átélhető, megélhető kalandra vágynak” – méltatta Nyulász Péter alkotását Gombos Péter, a Magyar Olvasótársaság alelnöke.
Pompor Péter gyermekirodalom kutató szerint a Dobozvárosban élő Székláb “alakjában koncentrálódik a bibliai istenképtől, Gandalfon át Dumbledore-ig a világot bölcsen igazgató, a gonosz erői ellen egyensúlyt tartó teremtő.” Rényi Krisztina illusztrátor azt hangsúlyozta, hogy nem az illusztrátorokat kellene cserélgetni, hanem a nekik való műveket és kihozni a legjobbat azokból, akik igazán tehetségesek”.
Bencsikné Kucska Zsuzsa, a Magyar Könyvtáros Egyesület (MKE) Gyermekkönyvtáros Szekciójának elnöke elmondta: a Két egér könyvek 2007 óta vannak jelen a könyvek világában és a zsőri minden évben beszél róluk. Ebben a kötetben a Múzeumi Egér és unokatestvére különböző mővészeti alkotásokkal ismerkednek meg.
“A szenvedés nyelve nem a panasz és jajveszékelés, hanem a hallgatás. Ezt a hallgatást, ezt a sejtetetést kellett Győri Hannának, a regény műfordítójának hitelesen megszólaltatni, érvényessé tenni magyar nyelven is” – foglalta össze Tamás Zsuzsa, a prae.hu gyerekrovatának vezetője.
A nemzetközi gyermekkönyvnapot április 2-án, Hans Christian Andersen dán meseíró születésnapja tiszteletére világszerte megrendezik. A Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) 2002 óta szervez szakmai konferenciákat, amelynek témája idén az ifjúsági és gyermekirodalom. A kötelező irodalom megválasztása és olvastatása komoly gondokat okoz még ma is, különböző elméletek és gyakorlatok váltják egymást.
Az Év gyermekkönyve díjat Magyarországon az IBBY Magyar Szekciója ítéli oda az előző év legjobb, legsikeresebb új magyar gyerekkönyveinek, illetve azoknak, akik kiemelkedőt nyújtottak a gyerekeknek szóló irodalom, illusztráció, könyvkiadás valamely részterületén. A díj célja a magyar gyerekirodalom kiemelkedő alkotóinak elismerése és elismertetése.
Nyulász Péter: Helka – A Burok-völgy árnyai
Különös események zavarják meg a Balaton északi partjának nyugodt mindennapjait. A tihanyi Soktornyú Kastély népe ünnepre készül: Helka hercegkisasszony hamarosan hivatalosan is trónörökössé válik. Ám hősünk unja a felhajtást, elszökik inkább a tiltott rengetegbe szamócázni.
Mindeközben a közeli Burok-völgyben sötét lelkű teremtmények gyülekeznek, hogy a kegyetlen Bora vezetésével feldúlják a Balaton békéjét, és bosszút álljanak a hercegi páron.
Helka legendája a Balaton elfeledett mítoszai közé tartozik. A fantasy határát súroló, kacagtatóan humoros kalandregényében Nyulász Péter számtalan utalást és információt rejtett el. Ismerd meg őket, és döntsd el: elhiszed-e, hogy valaha tündérek, hercegek, hercegnők, varázslók és manók lakták a mindannyiunk szívében helyet kapó Balatont! A könyvet elolvasva, késztetést érezhetsz Te is, hogy felfedezd a legendás helyszíneket, és ismerősként köszöntsd a Balaton tündérét, vagy a Bakony varázslóját, ha szembejön veled…
Lakatos István: Dobozváros
Első fejezet
A cseregyerek
– Mi tartott ennyi ideig?
Egy öregember állt az ajtóban. Fakó kordbársony zakót viselt, és úgy tőnt, mintha kényelmetlenül érezné magát benne. Zsíros haját hátranyalta, dohánytól sárgálló bajuszára is pomádét kenhetett – Zalán majdnem elmosolyodott, de mégsem tette, mert nem volt helyénvaló és mert mindig szófogadó gyerek volt. Ezért inkább csak megdöbbent.
– Nem érek rá itt ácsorogni – dohogta az öregember. Jobbjában viharvert koffert markolt, most azzal csinált utat magának és egyenesen bemasírozott a házba. Zalán tanácstalanul követte. Mégis, mit akarő És egyáltalán kicsoda ez az ember?
Már vagy negyed órája kopoghattak, mire kidugta a fejét a szobájából. Különösnek találta, hogy a szülei nem mennek ajtót nyitni. Mindketten a nappaliban üldögéltek és szórakozottan tanulmányozták az áruházak akciós katalógusait, amiket nemrég dobtak be a postaládába.
– Nem halljátok a kopogástő – kérdezte tőlük. Szülei zavartalanul tovább böngészték a lapokat. Ha nem, hát nem, Zalán vállat vont és maga indult ajtót nyitni.
A furcsa öregember egyenesen a konyhába ment. Nem tétovázott, nem nyitott be találomra egyéb helységekbe, mintha jól ismerte volna a lakást. Mire Zalán kényszeredetten utánaballagott, már az asztalnál ült, előtte a nyitott kofferrel és abban matatott.
– Azért nem hallották, mert téged kereslek – biccentett az öregember szemrehányóan a nappali felé. – Érted jöttem. Ha össze akarsz pakolni magadnak néhány holmit, itt megvárlak, de ne maradj soká. Addig felfújom a cseregyereket.
De Zalán nem mozdult. Értetlenül bámult az öregre. Egyáltalán nem félt, ebben biztos volt, de határozottan furcsának találta ezt az egészet. Miközben azon töprengett, megszólaljon-e, magában megjegyezte, hogy váratlan vendégüknek hagymásbab szaga van.
– Mit akar a bácsi? – kérdezte végül félszegen. Nagyon bután hangzott, de nem jutott eszébe semmi más.
– Ne bácsizz, mert nem állhatom. Hívj inkább Széklábnak. Azt talán jobban szeretem – felelte az öreg, és valami szürkeséget göngyölt elő a bőröndből. – Érted jöttem, mert te egy Zalán vagy, ha nem tévedek.
– Zalán vagyok – ismételte gépiesen a fiú.
– Lám – mondta az öreg. A szürke micsodát kiterítette az asztalra. Határozottan kisfiúformája volt. – Akkor mész pakolni vagy sem?
– Én itt lakom a szüleimmel. Miért mennék bárhová iső Hiszen csak egy kisfiú vagyok.
Az öreg bosszúsan horkantott:
– Ne aggódj. A szüleidnek fel sem fog tűnni. Már jönnek is.
És valóban: mindkét felnőtt belépett a konyhába. Zalán szégyellősen a falhoz húzódott – biztosan megszidják majd, mert beengedett egy ismeretlent a lakásba. Hiába mondaná el, hogy nem tehetett semmit sem, valószínűleg nem hinnének neki, a szülei folytonosan közhelyes igazságaikat szajkózták.
De semmi ilyesmi nem történt. Mintha meg sem lepődtek volna. Anyja szélesen, ám gépiesen elmosolyodott s a betolakodóra pillantva csak ennyit kérdezett:
– Egy kávét esetleg? – és már nyitotta is a konyhaszekrény ajtaját. Az öregember elfintorodott amint meglátta a feltáruló neszkávés dobozt. – Nem kérek, köszönöm – morogta. De Zalán anyja mintha meg sem hallotta volna, csészét vett elő és kötelességtudóan már kanalazta is a kávéport. – Cukrot, tejet?
– Mustárt – mondta Székláb és vigyorogva Zalánra kacsintott.
– Parancsoljon – Zalán anyja az asztalra tette a mustárostubust, azután vizet melegített. Zalánból nevetés buggyant elő, noha egyre kevésbé értette ezt az egész jelenetet. Az öregember még mindig őt figyelve cinkosan felvonta bozontos szemöldökét és a fiú apjához szólt, aki holmi bútordarabként, csendesen álldogált a konyhaajtóban.
– Azért jöttem, hogy elvigyem a fiukat. De ne aggódjanak, hoztam helyette másikat.
A szülők erre sem reagáltak. Zalán apja csak bámult a levegőbe, anyja pedig a lobogó vizet öntötte a csészébe, majd Székláb elé tette az asztalra.
– Na látod. Nem bánják. – az öregember egyenesen a nő arcába nézett. – Forduljon meg, asszonyom.
Székláb felállt és Zalán anyjának a derekára tette a kezét. Valamit matatott, s hirtelen olyan hang süvített fel, mint amikor leeresztik a bicikligumit. – Anyádat ugye Annának hívják.
Egyáltalán nem hangzott kérdésnek. Hanem Zalán anyja, aki mindig is kövérkés volt egy picit, a süvítéssel hirtelen karcsúsodni kezdett. Sötét ruhája már nem feszült a hasán, megráncosodott, elernyedt. – Ennyi elég is lesz – közölte az öreg, ismét matatott egy kicsit az asszony derekánál és elnémult a süvítő hang. Zalán anyja nem apadt tovább. Több számmal nagyobbá vált ruhája viccesen lógott rajta.
– Drágám, gyönyörű vagy – jelentette ki az apja, s ezzel el is intézte az egészet. Tovább bámulta a szemközti falat.
És akkor Zalánból kibuggyant a nevetés. Nem bírta tovább, hangja betöltötte az egész konyhát. Szülei máskor rászóltak volna, hogy illetlenség, de most mindketten csak álldogáltak és udvariasan mosolyogtak. Székláb pedig ismét bőröndjébe temetkezett.
– ők már nem az igazi szüleid – magyarázta, miközben könyékig eltűnt a sok kacat között (volt abban biciklikormány, egy fél dinnye, lópatkó és néha mintha egerek cikáztak volna keresztül a holmikon). – ők névsor szerint csinálják. Valószínű, hogy már réges-rég kicserélték őket.
Zalán már nem nevetett. Szülei talán nem voltak a legjobb szülők, alig foglalkoztak vele, és általában nem is figyeltek rá, de azért mégis csak a szülei voltak. Nem tetszett hát, amit hallott, sőt, ami azt illeti, a maga módján meg is ijedt. Néha eljátszadozott a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha csak pár napra is, de megszabadulhatna tőlük és pukkadásig ehetné magát csokival meg cukorkával és labdázhatna a szobában és átrendezhetné az egész házat a saját kénye szerint – a tévé távirányítóját a hűtőszekrényben tartaná, a képeket egytől egyig a plafonra szögelné és már régóta szeretett volna egy krokodilt a fürdőkádba. Ez azonban mégis csak egy buta álom volt és tudta, hogy a távirányító hamar elromlana, a képek egytől-egyig lepotyognának, a krokodil pedig minden bizonnyal meg is enné őt, különben is, hol találna itt a városban egy igazi krokodilt.
Megrémült hát attól, hogy a szülei nem a szülei. És mit is mondott ez a Székláb nevezető öregember?
– Kik tették ezt? És hogy érti azt, hogy névsorrendben?
Székláb végre megtalálhatta, amit keresett, diadalittasan kibányászott egy viharvert biciklipumpát a bőröndből. A kisfiúforma valamit letette a földre, valahogy beleillesztette a szelepet és nekiállt felpumpálni.
– Hát ők. Akik Dobozvárosból jöttek. Amikor néhány éve elcsíptem egy népszámlálást, már az E betűnél jártak. A szüleid pedig Anna és Béla. őket tehát már jó ideje kicserélték.
Ezért is kerestem egy Zalánt.
Közben a kisfiúforma valami kezdett alakot ölteni s egyre inkább Zalánra hasonlítani. Csakhogy ez a Zalán jól fésült volt, amit az igazi ki nem állhatott és olyan ruhákat viselt, amit minden más gyerek az iskolában és az igazi Zalán biztosra vette, hogy ez a másik nem szereti a képregényeket sem és mondjuk orvos akar lenni ha felnő, vagy legalábbis mérnök, nem pedig hegymászó, felfedező, autóversenyző, netán inkább szuperhős.
– A szüleidnek fel sem fog tűnni, hogy nem az igazi fiuk van itt – magyarázta tovább Székláb. – Te sem jöttél rá, hogy már ők sem igaziak.
És Zalánnak tényleg nem tűnt fel. Honnan is gondolhatta volnaő Régen, amikor még egészen kicsi volt, sokat játszottak vele, mesét mondtak neki és apjával mindig háborúsdiztak: a dinoszauruszok az óriásrobotok ellen. Azután ezek egyre inkább elmaradtak, a szülei vagy dolgoztak vagy vásároltak, beszélgetős és főzőműsorokat néztek a tévében, amiből volt elég, mert több száz csatornára fizettek elő, neki pedig azt mondták, hogy már nagyfiú, egyedül is le tudja foglalni magát, vettek hát neki egy számítógépet és hozzá sok-sok játékot. De Zalán azokat nem szerette. A dinoszauruszok és az óriásrobotok pedig belekerültek egy nagy dobozba, mert egyedül már nem volt olyan izgalmas.
– De ez akkor is rossz! – fakadt ki végül és elsírta magát. – Hol vannak az igazi szüleim?
Székláb közben teljesen felpumpálta a cseregyereket, aki most csendesen álldogált az asztal mellett. Az öregember magához vonta az igazit, az ölébe ültette és hatalmas és kérges, vénséges-vén tenyerével megsimogatta. Zalán erre kissé megnyugodott. Végtelen szeretet sugárzott ebből az érintésből, s úgy érezte magát, mint kiskorában, amikor anyja – igazi anyja – ringatta. Csakhogy ebbe most szomorúság is vegyült.
– Dobozvárosban – mondta komoran az öregember. És Zalán hirtelen megérezte, hogy nincs ennél szörnyűbb hely az egész világon, és hogy maga Székláb is fél, pedig korábban nem félt semmitől sem.
– Akkor elmegyünk oda és kiszabadítjuk őket? – kérdezte végül, legyűrve a sírást.
– Induljunk – Székláb csak ennyit mondott és ez nem hangzott túl bíztatóan. Letette az öléből Zalánt. – Menj és szedd össze a holmidat.
A kisfiú megállt a konyha közepén, végignézett a szülein, akik még mindig ott álltak szótlanul és mosolyogva, mintha mi sem történt volna, azután arra a nyomorult cseregyerekre pillantott, a jól fésült, üres tekintető hasonmására és hirtelen undor fogta el. Most, hogy megtudta, micsodák ezek, már nem is látta őket embernek – sőt, a külsejüket leszámítva semmi emberi nem volt rajtuk, a bőrük akár a gumi, jéghideg és nyirkos, tekintetük szürke és lapos, mint a pénzérmék az áruházi szökőkút fenekén, mosolyukat pedig mint valami használt színházi bajuszt ragasztották az arcukra.
El innen, de azonnal. El erről a förtelmes helyről.
– Nem kell semmi – jelentette ki végül. – Úgysem szerettem a holmijaimat. Azt hiszem éppen neki valók.
Székláb bólintott. Visszagyömöszölte a pumpát bőröndjébe, lezárta majd feltápászkodott.
– Mustáros kávé – morogta megvetően, azután kézen fogta az igazi Zalánt és kisétáltak a lakásból, maguk mögött hagyva a teljes családot, akik úgy álldogáltak ott, mintha minden rendben volna.
Beata Teresa Hanika: Soha senkinek – Amiről nem készül családi fotó
Fordította: Győri Hanna
Malvina látszólag olyan, mint a többi kamasz lány: pimasz, dühös, akaratos. A családja szerint ez csak átmeneti állapot, biztosan kinövi majd. Még a legjobb barátnője sem sejti, hogy mi nyomja Malvina lelkét. Egy súlyos gyermekkori titok, amelyet el akar temetni magában. De hiába. Malvina a péntek délutánt a nagyapjánál tölti, aki váratlanul megcsókolja őt. És a csók felidézi benne a múltat: egy zsarnok férfi, egy gyenge asszony és egy áldozatul esett kislány történetét. Malvina nem akar többé nagyapához menni. A családjára nem számíthat, egyedül kell szembenéznie a múlttal. Beszélnie kell róla, bármilyen nehéz is, ez az egyetlen esély arra, hogy megnyugtató véget érjen ez a felkavaró történet. Szerencsére Malvinának akadnak védőangyalai, és a szerelem is rátalál. „Nem mindenki lett volna ennyire gyáva, de sokan ugyanúgy tettek volna, mint én. Sokan ugyanezt gondolták volna, hogy ezt még kibírom, ezt az egy napot, aztán még egyet, holnap majd beszélek, vagy holnapután, vagy talán valamikor. És bele se gondol közben az ember, hogy a titok napról napra növekszik, minden perccel erősebb lesz és kimondhatatlanabb.” Beate Teresa Hanika 1976-ban született Regensburgban. Harmincéves kora után fordult az írói pálya felé, korábban sikeres modell volt, majd fényképészként dolgozott. A Soha senkinek az első regénye, amely Németországban egy csapásra ismertté tette a nevét. A könyvet több nyelvre is lefordították, számos irodalmi elismeréssel jutalmazták, többek között megkapta az Oldenburgi Ifjúsági Irodalmi Díjat
Entz Sarolta, Fekete-Horváth Erika, Jánosi-Halász Rita és Mészáros János: Fekete – Fehér
A Múzeumi Egér és unokatestvére ezúttal olyan művészeti, művészettörténeti kérdéseket vizsgál, amelyek valamilyen módon kötődnek a fekete-fehérséghez. Az alkotói technikák közül szóba kerül többek között a rajz, több sokszorosítási módszer és a fotó. Bizonyos okokból az unokatestvér egyedül tekinti át a fekete-fehér szimbolikát: élet és halál, fény és árnyék, éjszaka, tél stb. Találkozhatunk fekete ruhás, fehér galléros hollandokkal a régi időkből; Rippl-Rónai alakjainak fekete-fehér eleganciájával a kevésbé régi időkből; és absztrakt kompozíciókkal a némileg (talán) újabb időkből.
A könyvnek van képlistája, vannak mellékletei, és van zsebe hátul, amiben a kivágott mellékleteket tárolni lehet. Semmi sem hiányzik.
Kedves bemutató a könyvről: http://keteger.hu/content/fekete-feher-elozetes
Forrás:
MTI
index
libri.hu
bookline.hu
litera.hu
olvasoterem.com
keteger.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
