A kunyhóba költözés után gyorsan megépítették a tyúkólat, az illemhelyet és a kemencét. Idővel kis virágoskertet is kialakítottak, és hajnalkából lugas készült, mely alatt a nyári nagy melegben jól esett kellemes hűvösében megpihenni.
Nálunk apám volt a virágok önkéntes felelőse, így soha nem maradhatott el kedvenc virága, a sarkantyúka, vagy ahogyan ő mondta: a bíró sarkantyú. Emlékszem még a floxra, violára, őszirózsára, porcsinra, csillagvirágra, kosárkára és az illatos estikére.
És emlékszem ennél meghatározóbbra is… Ahogyan szerettem ott a reggeleket! Most már tudom, a szabadság miatt! A természet befogadott, de nem gátolt… Iskolába menet sokszor elbóklásztam az időt, mert mindig ráakadtam valami érdekesre.
Nagyhörcsökön nyolcéves voltam… A tanyasi iskolában úgy oldották meg a fűtést, hogy naponta vinnünk kellett egy-egy darab fát. Nekem ezt útközben kellett megkeresnem. Nem egyszer álltam a sarokban, mert elkéstem a tüzelő miatt. Nem azért, mert olyan nehezen lehetett egy vastagabb gallyat találni, hanem közben minden elcsábított: egy gyík, egy lepke, egy szép virág.
Csodálatos képeskönyvként tárult elém a változó táj!
A beköltözést követően, míg az apróbb tennivalókat végezték, már folyt a melegágyhoz szükséges anyagok összegyűjtése. Bár a szerződésben kikötött feltételként szerepelt, hogy ezeket a másik fél biztosítja, a beszerzés nem ment zökkenőmentesen. Hol megfelelő trágya nem volt éppen, hol fuvaros, aki kiszállítsa, hol a deszka bizonyult kevésnek, máskor meg csak túl Pató Pálosan intézték a dolgokat. Sokat lehetne mesélni ezekről az idegeskedésekről, s arról, hogy mennyire nem értették meg a vezetők apámékat, amikor nem fogadták el a „majd holnap”-ot.
A dinnyést ugyanis az ösztöne vezette, hogy mikor mi a teendője, a vérében volt, hiszen kisgyerek kora óta élte ezt az életet. Tudta, hogy egy-két napos késésekből gyorsan összegyűlik egy-két hét, s nem lehet akkor még csak „fészkelni”, amikor már a palántálás ideje van. Így hát a sarkukra álltak, nem kérték, hanem követelték, ami a munka folyamatosságához szükségeltetett, ezért talán nem is akadt olyan, aki nem keveredett ilyen természetű vitába a munkaadójával. Utólag megértem, hogy a hatalmas gazdaságban mily kevéssé számított az a pár hold, de nekünk a megélhetésünket veszélyeztette, ha nem sikerült időben elvégezni a soron következő munkákat.
A melegágyakhoz trágya, deszka, üvegráma kellett. Legmegfelelőbb a friss marhatrágya, mivel ez adja az ideális hőmérsékletet. A sertéstrágya túlmelegít, könnyen kiéghetnek tőle a palánták. Ha mégis előfordult, hogy marhatrágyát nem tudtak beszerezni, akkor a sertéstrágyát alulra szórták vékonyan, a tetejére pedig szalmát tettek, hogy meglegyen a harminc-negyven centi magasság. Egy ilyen trágya-prizmán két darab tíz-tizenkét üvegrámás melegágyat alakítottak ki.
Nem szerettem ezt az időszakot! Nemcsak azért, mert trágyaszag borította a környéket, de ilyenkor már kevesebb idő jutott ránk. Míg télen, az iskolából hazaérve anyám a konyhában fogadott, apám a ház körül piszmogott, a dinnyésségben a munkák beindulásával egy időben véget ért megszokott „jó világunk”.
Amikor elkészült a melegágy alapja, következett az oldalak felállítása. Ez elég aprólékos munka, mivel állandóan méregetni kellett a szélességet, hogy az üvegráma ne eshessen majd rá a palántára, de túl se lógjon a kereten. Arra is figyelni kellett, hogy egyenes legyen, hogy szépen egymás mellé lehessen illeszteni az üvegeket, különben kiszökik a meleg, és a kihűlt ágyásban nem kel ki a mag.
Ezt a munkát közösen végezték a férfiak, az asszonyok általában csak be-besegítettek. Ám ha az idő sürgetett, akkor reggeltől estig ott dolgoztak ők is, s bizony elmaradt az ebédfőzés.
Ha már valamennyi melegággyal elkészültek — tíz hold földhöz négyet, ötöt számoltak (ez ötven „üvegalja”) —, akkor a férfiak elindultak terepszemlét tartani, hol vághatnának gyeptéglát. Nem volt egyszerű, mert ehhez régi, jól letaposott rétet kellett találni. Ha ránézésre megfelelőnek látszott, akkor mintát vettek, nézegették, nem szőtte-e át a fű gyökérzete túl mélyen, milyen minőségű a talaja, a végén még földhöz is vágták, hogy lássák, elég tömör-e a szerkezete, ami azért fontos, hogy jól bírja-e a szállítást, tartja-e majd eléggé a palántát.
Ha megtalálták a jó helyet, akkor a férfiak elkezdték a dinnyés mesterség legnehezebbjét: a gyeptéglavágást. Ezt a munkát kizárólag a férfiak végezték, mert annyira megerőltető. Kivételt csak az jelentett, ha a dinnyésnek nem volt társa, és napszámosra nem futotta, ilyenkor az asszonynak is be kell kapcsolódni.
Ehhez speciális szerszámokat használtak, mégpedig háromfelét: a hasítót és a nyomót, valamint a gyeptéglavágót.
A hasító éles, kézszerű eszköz, felül egy kis mélyedéssel, amelybe beleillesztették a nyomó kampóját.
A gyeptéglavágást a hasítással kezdték, amit párban végeztek, szemben állva egymással, egyikük a hasítóval hátrált, a másik pedig teljes súlyával nyomta azt lefelé, hogy hat-hét centiméter mélyen hatoljon a gyepbe. A csíkokkal párhuzamosan, egymástól négy-öt centiméternyire haladtak. Amikor már jó nagy területet felhasítottak, akkor a gyeptéglaszedőt vették kézbe. Ez egy hosszú nyélbe tett, tortalapátra emlékeztető szerszám, melynek az egyik oldalán ötször öt centiméteres peremet képeztek ki. Ezzel a hasítékokra merőlegesen haladtak, hat-hét centit mélyesztve a talajba. A szabályos négyzetes gyeptéglákat kupacokba dobták a vágóról, majd széles gombos villával óvatosan kocsira pakolták, és vitték a melegágyakhoz.
Egy kis részt mi is kaptunk, s kedvünkre építhettünk belőle…
Folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
