Kapus Attila : Náhum Könyve

Példázat, de verses elbeszélés is. Úgy döntöttem, hogy ha kicsit megkésve is, de a költészet napja alkalmából megosztom veletek ezt a korai írásomat.

 

I. rész

 

 

A Költő a Földre jött. Föléje barlang

Nyúlik, melynek különös homályában

Vakon, az Ismeretlen Sötétség lappang.

 

Kint a mezőn a Hajnal ragyog lágyan,

Látva a sugarakat, felkel, széttekint:

Ez hát a Föld, melybe fogam kell vájjam,

 

Élni itt de mégis mily törvények szerint?

Így megjelent Náhum, az öreg próféta:

Tudd, minden bolygó tökéletes és kering

 

Még ha életük veszélyes is néha,

Mert félrecsalhat akár egy kósza ábránd

De lész asszonyod, ki Vágyadnak préda,

 

S néki adhatod szíved, de még ne kívánd

Hiszen ostoba vagy és nem ismersz dalt,

Csak ha feltündököl néked, mint a gyémánt.

 

Addig pedig figyellek, mint galambrajt,

Mely első röptében lángok felett száll át,

Hogy lássam, miképp az értelem kihajt!

 

– Így lép a Költőhöz, szánva, mint egy árvát,

Kinek egy magot rak szűz tenyerébe

És bölcsen megvakarja fehér szakállát.

 

Lásd, ez a lény is Isten teremtménye

És nagyobb lesz idővel. Mondta bölcs Náhum

És felgyúlt szemében a Tudás fénye.

 

De a Költő, ki a bölcsességre ráun,

Csodálni kezdi a messzi Végtelent,

Pedig Őt szemelte ki az égi Fátum.

 

Csillámló felhőket lát a rét felett,

De az öreg újra szól: Ez csak méla por

Melyből születtél és tested vétetett.

 

Ez tűnő ragyogás. van egy hely ahol

a dús rét is édes étkeket terít

És a bokrok mélyén csalogány dalol,

 

De el kell hagynunk e Kezdet völgyeit.

Szavaira a Költő még körüleszmél

És feltör ifjú ajkán a gyönge hit:

 

Itt minden jó és többre nem vágyom ennél,

Keserű a hajtás de nekem dobol

Rímeket sugarával a Nap, míg felkél.

 

Az öreg leül, köntösén száll a por,

Búsan motyog és szemei leragadnak:

A Szél minden levésett sort elsodor,

 

Meg kell tanulnod, nem írhatsz csak magadnak,

Ifjú szívedet ezer élmény várja,

Mert az él bölcsen, ki a Fény útján ballag.

 

Erre az ifjú, mint a tüzes fáklya,

Mely a Sötétség vad szférájába tép,

Szeme előtt kéjes Vágyait látja,

 

És szinte, mint aki Sorsa ellen vét,

Mivel titkon csábít a boros éjszaka

És árnyán a prédálni való fehérnép.

 

Lelke mélyén rögtön győztes a vér szava,

Csak emlék mit hajdan életére font,

Párolog bánatos aszkéta hajlama,

 

Zárkózását figyeli, mint torz vadont

És így szól: Nyomasztó ez az örök Hajnal,

Hol Szívem éneket már hiába ont!

 

Bölcs Náhum mosolyog, felkel kósza jajjal,

Látván hogy győzedelmeskedik a vér,

Zengi szavait mint egy szárnyas angyal:

 

Mire várunk? Vár még zöldellő babér,

Ízes hús, víg dalverseny és szónoklatok

Hol tömeg tanul és asszonynép alél!

 

Zenéd által majd az értelem fölragyog,

El kell indulnunk jobb földekre rögvest,

Mert jó talajban csíráznak ki a Magok

 

Miket megöntöz egy közelítő est.

Mondja az öreg Náhum és örvendezve

Ifjú társa elé ily képeket fest.

 

Az Ég piruló posztója, mint egy kelme,

Mely elérte már a nyugati határt,

Mintha egy másik világnak felelne.

 

Mert e réten céltalan érnek Halált,

Itt kínzó a békesség, még az esőcsepp

Is eliramlana hulló gőz gyanánt.

 

A Költő pedig érzi, egyre erősebb

És verse majd úgy ég a bűnös szívén,

Mint kárhozott barom húsában a lőtt seb.

 

Álmosan pásztorbotjára kel a vén,

Társával elmennek a Barlang szájából,

Míg a Nap merül, mint egy fúló szirén.

 

Ott, ahol a Föld érintésével ápol

És nyugalmával a tétlenség hal el,

Feléled a messzi Végtelen, a Távol.

 

A dűnén látszik mélabús Izrael,

Szálló porában megvillantja a Holdat,

Míg falán egy új király hatalma ver.

 

Az esti horizont ismét összeolvad,

Vad habokon int a Végtelen felé,

Renyhén, mint a szírakúzai hajóhad.

 

Távolban pedig mint facsart, fürge lé,

A városra az eső őrült módon hullt

És áradt szagával, mint a benzoé.

 

– Mindkettejük ily messzi tájakra indult,

A Költő előtt rezgett egy lány

Képe, ki szívében álmodott tüzet gyújt.

 

Mentek ők, nem is sejtették hogy hitvány

Sármezők dombjain megy keresztül útjuk,

Csak lépdelt a Mester és a tanítvány.

 

 

II. rész

 

 

 

Délcegen nyújtóznak a rózsalugasok,

Melyek alatt elfeküdtek a sárba,

Az este folyamán e fáradt utasok.

 

Pirkad. Velük szembe nyílik a Csárda,

Az ajtót a csaplár kitárja esetten,

A napfénytől a házfedél már sárga.

 

Először a Költő ébredezik csendben

Majd kiált, míg ruháját porolja épp:

Kelj fel Náhum, itt vagyunk Jeruzsálemben,

 

Már aranyat szórnak a facsemeték,

De nem siettetlek, pihenjél legalább,

E város Vágyaimnak Szent Menedék!

 

Így indul, berúgja a Csárda ajtaját,

És a tömeg előtt, mint felkent harcos,

Bátran zengeni kezdi újszerű dalát:

 

Panaszolj nekem büszke nép, mi mardos

Mert én a Törvények mögé születtem, vad

Soraimmal, én vagyok az új Lantos!

 

Erre a balga nép közt csak röhej fakad,

Rabbik, vének ajakától bőg a csarnok,

De a szeme valaki máson megakad.

 

Egy felszolgálólány, kit megálmodott

Egykor dús hajjal, arcán lángok folynak

És emlői közt szépen libeg a rojt.

 

Hozzálép: Térdeim előtted lerogynak,

Lényed kell hogy dalomban tovább éljen,

Így neked szól, a legszebb zsidóasszonynak!

 

Énekel sközben átvonul a népen

Hirtelen, gyanakvó haraggal, rejtetten

Az Ismeretlen: megrendítő Szégyen.

 

A Költő látja hogy a tömeg értetlen

És amint hevesen némi választ vár,

Feléjük fordul és szaval ékesebben:

 

Nékem Jeruzsálem élő, szent oltár,

De nem tudtam, hogy itt mostan vak népség gyűl,

Mert nem nyernek üdvöt ily szép lángoknál,

 

Én bizony Sármezőkön jöttem keresztül,

Azóta minden Szépséggel álmodok

De Szívem az ostobák hitén nem enyhül!

 

Amint beszéde a légben meglobog,

Feltűnik a Kocsma oszlopai előtt

Az öreg Náhum aki kint ácsorog.

 

Most belép: Én viszont láttam a Sármezők

Népét, többen vannak ezer lovasnál,

Jeruzsálemet fogják ostromolni ők!

 

Erre ismét röhögnek, szól a csaplár:

„Idegenek!” Itt csak az egér foga rág,

Van tömérdek katona, fegyver, raktár,

 

E város Isten kezében fekvő világ,

Aki ellenség, azt ledöfjük szívig,

De nem kellenek jósok és bohémiák!

 

Így mindkettejüket kipenderítik,

Hevesen ütlegelvén és tépvén a húst

Testükön, min már ezer vérzés nyílik.

 

– Smiként a meggyötört szőlőből jön a must,

Úgy nyögték jajszavukat támolyogva,

Siratván a lírát, mint halott famulust.

 

Végül belökték őket az árokba

És a söpredék felettük csak röhögött,

Majd mentek, maguk maradtak a porba.

 

Testük körül még gyéren virágzott a zöld,

Ahogy az est leplét elkezdte vetni,

Az öreg Náhum ajkára ily nyögés jött:

 

Hát ez a mi érdemünk, csupán ennyi,

Itt az ember elméje barbár és pőre

Ki gaz, Isten védelmét nem érdemli!

 

Hajnalban el kell mennünk a kikötőbe,

Hogy jobb helyen pengesd Lantod húrjait

Mert itt a szó elszáll mint a kámfor gőze!

 

Csupán csak az bölcs, ki értőknek tanít,

Így hát szállj sebes vitorlásra még holnap,

Hogy elérhesd Héraklész oszlopait!

 

Engem véres, vén csontjaim visszafognak,

Az én hajóm elvisz sötét vizekre,

Elbuktam hát!…mint a későn harcoló vad.-

 

Így nyög lassan utolsókat, míg gyenge

Testét végleg elejti az árokpartra,

Szeme fennakad a homokon fekve.

 

A Költő könnyezve fejét fölé hajtja

És dühösen sír a súlyos seb fölött,

Kezében lohad a Mester hideg karja.

 

Amint látja hogy a Halál ily képet ölt,

Szívében a Fájdalom őrült lángot ad,

Míg könnyezve kaparja a sírgödört,

 

Reménykedve figyeli a csillagokat

Hogy magáéhoz hasonló, menekült

Lelket is biztos hazájukba fogad.

 

– Eltemette barátját, de nem enyhült,

Szeme izzott mint az egyiptomi Fárosz

És ott bosszúsan így fogadott esküt:

 

Én nem mehetek Héraklész oszlopához,

Immár rámhárul becses feladatom,

Boldog, ki az Igazság oltárán áldoz!

 

Ha nem lesz itt más egyéb mint csonthalom,

Érzékeim nekem akkor is azt súgják,

Bár hogy is lészen, üdvödet megadom!

 

A Költő érezvén küldetése súlyát,

Újra leborult a Mester sírjánál

És fejére hajtotta lassan a csuklyát. –

 

 

III. rész

 

 

Az éjszaka rajtaül a városon,

Kint a szelek úgy zúgnak mint baljós csengők,

Míg a Költő a falak közt átoson.

 

Szürke helyre ér hol kopognak a teknők,

Mikben szappanosan úsznak a rongyok

És itt virrasztva görnyednek a merev nők.

 

Ragyogni nekik csak a Hold fénye fog,

Távoli ígéretnek tűnik a Hajnal,

Míg mélyen alszanak a kis porontyok.

 

Előjön a Költő és szól telt ajakkal:

„Asszonyok!” Törtet a Pokol mérge!

Aki nem menekül, szörny? Halállal hal,

 

Gyermekitekkel bújjatok pincékbe,

Mert biztos oltalom már csak onnan ered,

Gyerünk! Mintha kezetek tűzben égne!

 

Az asszonyok arcán kiül a döbbenet,

Hirtelen mozdul az egész mosoda

Amint mozdul a föld. Dobják a köveket.

 

Kimegy és látja hogy az Ég azúr hona

Felett a tömérdek elsuhanó sziklát,

Melyek rengő dalukat zengetik tova.

 

Az utca lángol, Ő csak a kapukig lát,

Az ébredő nép fegyverével felnyög

Míg villanó szemük a dühtől vet szikrát.

 

Az ostromgép a bástyákon dübörög

Ostyaként ropogtatván a vaskos falat,

Mely a légben rengőbb hullámokat lök.

 

Lent, parasztokból toborozzák a hadat,

A morajló tömegben, gyülevészen,

Hol együtt vonul harcba zsidó és arab.

 

Így ifjan, széttekintenek az élten,

Amint vonulnak mint a vétkes birkanyáj,

A farkasok közé, büntetésképpen.

 

– Úgy törtetett, mint tengerparton a dagály,

Mikor az ellen a kaput betörte

És lovaik patáitól rengett a táj.

 

Vadul belevágtak a férfiölbe,

Melyen nem könyörültek semmilyen kegyek,

Úri kegy: mely minden Halált elfödne.

 

Zuhatagként szóródtak a dárdahegyek

S viharában úgy zúdultak egymásra

Holtan, mint a gyilkoló ősszel a legyek.

 

… Mint acélszárnyú lepkék csattogása,

Úgy sajogtak a földön a véres kardok,

Majd később összeszedte őket a strázsa.

 

Jött a király és mindenki elhallgatott.

Mivel a zsidók letették a fegyvert,

Így az este folyamán ünnepet adott.

 

A romos zsinagógában zsivaj kelt

Hová maga a király vitette a trónt,

És katonáival ott orgiát vert.

 

A rabolt húsok felé az éj fénye folyt

És dúlták kéjeikkel azt a Kocsmát

Hol félve a széplány szolgálta fel a bort.

 

Felé szólt a király: „Úgy libeg szoknyád

Mintha lángolna, izzítván vérem hevét,

Gyere babám, enyhítsd ágyékom szomját!”

 

Röhögött rajta és megfogta ülepét,

De belépett a Költő, hozzászaladt.

Átölelte a lányt és megszólalt ekképp:

 

„Üdvözöllek király, hallottam szavad,

Bár szolgád lehetnék, rám az Élet mást rótt,

Ki úgy él mint te, az az igazi rab!”

 

Hirtelen a nagy tömegben csendesség volt.

Kiáltott a király: „Mi hát a neved

Idegen, mondd, ennél-e finom sült disznót?”

 

Erre Ő: „Disznót látok itt eleget,

De köszönöm felség, étvágyam nincs már,

Nekem tudja, sosem adtak nevet,

 

Hisz én mindent a nevén nevezek, habár

Nem vagyok több mint névtelen poéta

Ki az Élet útján bölcsen, dalolva jár!”

 

Erre a legfőbb főúr így szólt alélva:

„Pimaszságaid felett szemet hunyok,

Ha udvaromban leszel jeles példa,

 

Mert dalnok nyakára nem illik a hurok,

Csak hadd halljam birodalmam tróntermén

Amint ajkadra dicsőségem fölbuzog!

 

Tudd, akár aszkéta vagy, akár bohém,

A dalnoknak nálam mindig lesz szállása,

Csak a dicső énekeket várom én!”

 

A Költő bólintott szürke palástjában,

Arccal a tróntól kissé elfordulva,

Hogy a főúr bosszús kacaját ne lássa.

 

Hozzájött egy apród, lábához hullva,

Rongyos kezeiben tartotta a Lantot,

Melynek felragyogott mindegyik húrja.

 

A Költő felvette, pengetvén egy hangot,

Érezte hogy túlvilági tüzet ver fel,

Hol a visszavágás reménye lappangott.

 

Lepengette a hangokat még egyszer

És szíve rögtön azon lángokban égett

Míg így hevesen babrált a hangszerrel.

 

Nyugodtan az uralkodó mellé lépett,

A közönségnek látható lett a Lant,

Csupán csak a terem méretei végett.

 

Újra szólt a király: Halljuk hát a dalt!

De a Költő vett magán akkora erőt

Hogy rácsapott és a király szörnyethalt.

 

Epilógus

 

Asztalra állt, döbbenten nézett az erőd,

Majd az elnyomók és az elnyomottak

Egyszerre borultak le a Lant előtt.

 

Legutóbbi módosítás: 2012.04.13. @ 12:49 :: Kapus Attila
Szerző Kapus Attila 30 Írás
"- De aki többé válik, mint az ember, aki teljesen odaadja magát egy eszmének, azt nem állítják meg, mert ő már nem is ember. - Hanem? - Legenda." (Batman Kezdődik; részlet Sir Christopher Nolan forgatókönyve alapján)