Még mindig az éjszaka hatása alatt vagyok. Lassan közeledik a műtétem ideje. Igaz, még az előzetes kivizsgálásokon sem vagyok túl, de az éjjel álmomban megforgatták bennem a kést. Nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy drótkerítéseken keresztül másztunk át valakikkel valahol, és három műszakos munkarendben valamit csomagoltunk…
Menekülés. Félelem — írná az álmoskönyvem, ha volna nekem olyan…
Hajnali öt óra. Felébredek. Álmomban ekkor hunyt el az előttem felvágott páciens. Gondolkodóba esem, hogy felkeljek-e. Minek? Korán van még. És ismét beindul a mozi, multiplexben:
Mellettem senki sincs. Valahol a távolban sírok árválkodnak. És beugrik a dobogás, a merülés egyre fuldoklóbb, a szívhangok erőteljesen bedübörögnek. A másik teremben a műtőben fekszem. Zöld. Felettem az orvos, hallom amit beszél:
— Csoda, hogy… — mondja.
— Tudom — gondolom.
És ott Vagy Te is, mert megígérted, hogy végig bent leszel. A végiget nem szeretném, csak amíg el nem alszom.
Megbeszéltük. Ugye tudod, hogy ne végig?! Olyan illúzióromboló a meztelen belek látványa… Gonoszabb lehet egy szülésnél is.
És mégis bámulsz. Az aurád ragyog.
— Nem Rólad volt szó! Nem téged kértelek! — sikítom.
A tudatalatti. És ott vagy Te is, aki a valóságban csak úgy elhunytál… Hülye egy szó! Megszöktél, elmentél, feladtad.
Elég ebből! És csak én vagyok fent. Szétnézek a lakásban. Minden a helyén… Elindulok a másik szoba felé, hogy felébresszem a bent alvót. Félúton meggondolom magam. Rágyújtok. Két napja alig szívtam cigarettát, megszédülök. No, ideje akkor elkezdeni a napot! Kávé, reggeli, és ki innen a szabad ég alá, mindegy merre, csak ne itthon álmodjam tovább a délelőttöt!
Debrecen, 2012. április 28.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.29. @ 21:58 :: M. Fehérvári Judit