Régtől fogva járja már a
Táltosok meséje:
Világhegyen Világfa nőtt
Bele a nagy égbe.
Mélyre lenyúlik gyökere,
Törzsén fehér kéreg,
Ág-bogas lombsátorában
Lakója temérdek.
Ott nyugszik le este a nap
Ringó nyoszolyára,
Holdanyó is ott szunyókál,
Ha múlt éjszakája,
Körötte sok fényes csillag
Álmodik, és éjjel
A Tejúton sziporkázik
Göncöl szekerében.
A szél is, ha fárasztja már
Zűrzavaros léte,
Besurran ágai közé
Csendes pihenőre.
Tavasz, nyár, ősz a világfa
Örökös lakója,
Csak a tél úszik nyitáskor
Feneketlen tóba.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: M.Simon Katalin
