Marthi Anna : A szerelemről

1.

Hálóingen harmatcsipke, áttetsz? f?szálak,

fehér lábacskák futnak ki a kertbe,

frissen ázott légben távolból közelget –

mintha befalná a reggelt –  a napkorong.

Vágyakozva libben kézen egy bogár.

Az új virág, kinek a tegnap ismeretlen,

hajbókol, kontyát bontja szell?-fés?vel.

Meríthet szerelmet a szóból aki arra jár?

 

2.

Parányi csókharapás szemhéjadra:
felélem álmatlanságodat; füleidet
tép? simogatással túrok hajadba;
bárányfelh?vé tipornám agyvel?d,
kiszívnám a szavakat, borzalmas
hiányod mind nyelvemre ragadna,
mib?l tápláltad ?ket?! A kéj nem

rettent, lefelé száguldanék, ahol

csontbafont éleit arcodnak végig-

szántanám, nyakadon megfojtva
rózsafodrú koszt, rozsdás barna
ízed nyalnám, fésülném fogammal,
míg a szótlanság remegve alélna,
önfeledtté rágnám rajtad magam.
Általad adok magamból állati többet,
amíg szelíddé szedhet? szét a csend,
vesztegzár alól gejzírként csahol,
lelked szabadítja rám e “türelem”.

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2020.01.13. @ 13:22 :: Adminguru
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak