Marthi Anna : Esti mese

 

Elfáradt a Nap,

szerelem bimbók között vagy.

Szundikálok én is itt

a kanapén.

A támla hátad is lehet,

odadugom nemsoká a fejemet.

Ha koccanunk lesz íztükör,

bemélyedés picit gyötör.

Csitul elméden a világ,

hangom csitítja, lepke tánc.

Bezörget már a félhomály,

rendeződik a magány.

Befalod még a kiskezem,

megengedem, melengeted.

Embrió póz lesz a csend.

Dióvá válunk idebent.

Írhatnám még így tovább,

de szemed pillát álomba márt.

Legutóbbi módosítás: 2012.04.24. @ 18:41 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak