A jövő emlékei. Ez a könyvcím telitalálat úgy is, ahogyan rávilágít a régészet egyik dilemmájára. A régmúltból megmenekült számos tárgyi lelet és bizonyíték ősi, ám a miénknél magasabb rendű, fő vonásaiban jóval fejlettebb kultúrák létezését demonstrálja. Különösképpen a vallástörténészek, közülük Avatara (Bácsfi Diána?) is csatlakozott az így virágba szökkenő friss történelemszemlélethez, mely többek között óhatatlanul beáramlik az evolúciós elmélet mindenhatóságába, azt regulázza, és a maga helyén kezeli a továbbiakban.
Ez a nyitott, objektívebb felfogás bázisként, tényként konstatálja az egymást követő korok fokozatos, elsősorban képességbeli kiüresedését, illetve minden lényeges vonatkozásában mérhető hanyatlását.
Egyszerűsítsük le, vonjuk ki ennek a nézetnek az eszenciáját: kezdetben az emberi kultúrát a tudás, az újrateremtő képesség, a természettel alkotott egység és egy hihetetlennek tűnő, igen hosszú életkor jellemezte. Ebben az édeni állapotban gyönyörködtető lehetett a mindent tudás.
A rá következő periódusokban kialakulhattak komoly színvonalbeli eltérések a kultúrák között, így a dokumentálás felismert szükségessége ─ kőbe vésett jelek, szimbólumok, jelenetek, stb. formájában ─ hatni kezdett szerte a világon, hiszen senki sem kockáztatta meg a további adatvesztést.
A fölső limit adódik abból a tényből, hogy semmilyen emlékünk sincsen a teremtésre képes emberről. (A teremtést számosan definiálták, a legegyszerűbb megfogalmazása így szól: annak során a semmiből alkotunk valami teljesen új, eleddig ismeretlen dolgot, tárgyat, bármit. Márpedig mi elképzelhetetlent nem tudunk elképzelni, ezért mindannyiszor a már jól ismert formákkal, ideákkal dolgozunk, időben és koronként egyre halványuló sikerességgel. Mindez már csak újrateremtés.)
Most kiemelten a két végpontot vesszük: egyrészt a tudáson és a kellően kitárgyalt újrateremtő képességen alapuló paradicsomi, ún. aranykort, másfelől a jelent megtestesítő vaskort, amely döntően ismeretalapú, és a képességek dolgában a lehető legszerényebb.
Az előbb emlegetett ismeretek felhalmozásának fontos eszköze a könyv ─ mint klasszikus adathordozó ─, szerkesztéssel ellenőrzött tartalmi hitelességével, illusztrációival, tetszetős küllemével, intimebb kapcsolati lehetőségével küzd létéért, a számítógépes információs hengerrel szemben.
Az árucikkekben adagolt valóságunk szerves részévé válnak a könyvesházak, ezekben több időt töltünk, mint a könyvtárakban. Imponál nekünk a tematikus, jól átlátható rendszerük. Értékítéleteinkhez igazodnak, vagy mi alakítjuk hozzá a sajátunkat? Fel sem merül bennünk ez a tükörkérdés. Még hat ránk a könyvvarázs, ez a mi nagy szerencsénk.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.11. @ 15:50 :: Meyer József
