Franciska és Dénes fél éves házasok voltak. A fiatalasszony szülei úgy döntöttek, hogy felújítják a régi házat, átépítik a lakást.
– Ha tudtok gyertek, segítsetek! – írták a szülők.
Augusztusban, a munkálatok időpontjára tehát kivették első közös szabadságukat. Nászútra úgysem futotta volna, így hát összeszedtek két hétre való ruhaneműt és vonatra ültek.
Mire hazaértek, már hatalmas rendetlenség volt az udvaron: tégla és homokkupacok, hosszabb, rövidebb deszkák és oszlopok borították a jobb napokat látott kert helyét. A házat már majdnem teljesen lebontották, csak egy kis szobácska és Franciska régi leányszobája volt ki-s bejárható. Az utóbbi konyhaként és raktárként működött, a kisszoba meg hálóhelyiség lett. A két egyszemélyes heverőt akrobatikus mozdulatokkal lehetett csak megközelíteni, úgy hogy a körülöttünk felhalmozott székeket, asztalokat és egyéb cuccokat átlépték, vagy átugrották.
Az egyik ágy Franciskáék, a másik a szülők fekhelyéül szolgált. Esténként fáradtan, a munkától és a hőségtől kimerülve zuhantak ágyba. Fiatalok voltak, nem zavarta őket testük közelsége. Szorosan összebújva, egymást átölelve is kényelmesen aludtak, csak az após egy-egy erőteljesebb horkantására ébredtek fel néha.
Így ment ez egy egész hétig, de egy hét elteltével fáradtság ide, fáradtság oda, a fiataloknak
hiányozni kezdett az a bizonyos „valami”, de vajon hogyan?
A lány édesanyja rossz alvó volt, az ágy meg nyikorgós. Napokig sóhajtoztak egymás mellett, mire – ki tudja már melyikük fejében – megszületett a megoldás:
– Ki kell mennünk az udvarra! –
Igen ám, de épp azon az éjszakán zuhogott az eső, így hát vágyukat csillapítani kiosontak a konyhának kinevezett régi lányszobába.
Nem volt könnyű dolguk. A sötétben apró tárgyakat, üres és félig telt sörösüvegeket kellett átlépkedniük. Kéz a kézben, eltökélten haladtak céljuk felé, az ajtót is sikerült hangtalanul becsukni maguk mögött. A szobát – amiben átmenetileg a konyhai bútorok voltak – megvilágította az utcai lámpa halvány fénye, így elég könnyedén kitapogathatták az egyik hokedlire helyezett szürke lópokrócot. Egymást csókolva, óriási sóhajtások közepette óvatosan letették a földre, illetve tették volna, ha…. közben nem nyílik az ajtó.
A mama állt ott egy szál hálóingben, rémülten.
– Mi baj van gyerekek? – kérdezte kétségbeesetten, miközben felkattintotta a villanyt.
A fiatalok égőarccal szétrebbentek. Az első pillanatban nem tudtak megszólalni, de aztán
Dénes végre megtörte a csendet:
– Anyuka! Rosszul vagyok! – dadogta, majd folytatta:
– A gyomrom! Fáj a gyomrom! Szódabikarbónát keresünk! –
Franciska édesanyja lázas kutatásba kezdett és csodák csodája, abban a nagy felfordulásban valamelyik fiókban megtalálta a szert. Hozott egy pohár vizet, összekeverte a porral és odanyújtotta a „betegnek”, aki hősiesen megitta.
Az elsősegélynyújtás sikeres volt, reggelre teljesen elmúlt a gyomorpanasz.
Az eset után, az elkövetkezendő években nem kellett csak összekacsintaniuk s azt kérdezni egymástól:
– Akarsz szódabikarbónát? –
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Péter Erika
