Valamikor éltem-haltam az olyan típusú vetélkedőkért, mint a Ki mit tud (1962-1966), Táncdalfesztivál (1966-1994), Nyílik a rózsa (1968), Röpülj páva (1970-83). És aki rákattint egy-egy YouTube-ra, még ma is megcsodálhatja a Ki mit tudból Sztevanovity Zorán, Kovács Kati, Kern András, Koncz Zsuzsa, Kálid Artúr, Hacki Tamás és mások produkcióit. De nem kisebb személyiségek alkották az akkori zsűrit sem, mint Major Tamás, Vásárhelyi Tamás, Petrovics Emil, Szinetár Miklós, Pernye András. Táncdalfesztivál: Aradszky László, Koós János, Ambrus Kyri, Harangozó Teri, Karda Beáta, Máté Péter, Szécsi Pál, Delhusa Gjon, Cserháti Zsuzsa… Szóval nagyon bírtam őket, noha még csak hangom, illetőleg fülem sincs, lévén botfülű vagyok. És? Nem lehet mindenki vájt fülű. Egyesek vagy a fülükön ülnek, vagy a fülük botját sem mozdítják, mások csak fél füllel hallanak valamit, de azt aztán remekül. Van, aki fülig pirul, ha megdicsérik, ám éktelen dühbe gurul, ha fülest kap. Az egyik szomszédom s egyben barátom például, most fogóddzanak meg… Nem, ez egy kicsit erős, inkább hagyjuk ki, nehogy még rásüssék a kannibál bélyeget. Vagy mégis eláruljam? Oké, elárulom, végül is demokráciában élünk, ahol teljes a szólásszabadság, tehát: szegény barátom mindig azzal rágja a fülemet (!), hogy kóstoljak már bele az aktuális vetélkedőkbe is.
— Mert azért megvan a mai versenyeknek is a maguk varázsa — bizonygatta nemegyszer. — Itt van mindjárt a TV 2-n közvetített Megasztár, aztán az RTL Klub-on a Csillag születik és az X-faktor. Láttál-e legalább egyet is belőlük?
Töredelmesen bevallottam, hogy én bizony egyet sem.
— Elképesztő! Hát hol éltél eddig, jóember? Javaslom, pótold be gyorsan, míg nem késő!
— Miért, nem rendeznek több X-faktort vagy Megasztárt?
— Tudod ugye, mekkora a művészetek tetszési és támogatottsági szintje jelenleg, továbbá hogy állunk gazdaságilag, pénzügyileg egyaránt. Meló szinte semmi, eszméletlenül drága a gáz, villany, benzin, és mi minden még ebben az országban. Vajon kinek lesz kedve szerinted ilyen körülmények között még danolni?
— Sírva vígad a magyar.
— De csak magában, hogy senki se hallja, lássa. Azért ne búsulj, lesz helyettük valóságshow, pénzügyi-politikai, nadrágszíjhúzó vetélkedő rogyásig, és ha neked ez imponál, akár magad is jelentkezhetsz.
— Imponál az ördögnek. Én is bírom a zenét, abban nincs hiba, csak, ugye, a mai és tegnapi zene közt ég és föld a különbség. Ott van mindjárt a Ki mit tud, Táncdalfesztivál, Nyílik…
— Állj, állj, állj! — intett le nevetve a barátom. — Lejárt lemez ez már, öregem. Különben sem kérődzhetünk mindig az elmúlt időkön. Többek között azért sem, mert, mint említettem, megvan ám a mai versenyeknek is a maguk varázsa.
— Lehet, de a Ki mit tud-nál akkor sem…
— Már maga a színpadkép is igazi esztétikai élményt nyújt. Mesteri díszletek, szemet-fület gyönyörködtető fény- és hangeffektusok, a háttérben pedig a slágerek hangulatát illusztráló táncosok bűvölik el a nézőket.
— Modern kor, modern formák. No, de a lényeg, ami a formákon kívül, illetve belül van? Az is olyan mesteri?
— Mármint a versenyzők? Állítólag nem olyan kirobbanó tehetségek, mint a régiek, azért bennük is mozog valami. Legtöbbjük szerény, intelligens fiatal. Semmi pökhendiség, kivagyiság, úgyhogy elég hamar felfogják, mennyit ér a tehetségük, tudásuk.
— Zsűri?
— Abszolút profi, pártatlanul bírál, segít, és szórakoztat is egyúttal.
— Szórakoztat? Ezt hogy érted?
— Nézd meg holnap a Csillag születik-et, és megtudod, ugyanis éppen holnap lesz az elődöntő. Hidd el, ez is ér annyit, mint egykor a Ki mit tud, és még az X-faktornál és Megasztárnál is színesebb, mert itt nemcsak énekelnek-táncolnak, hanem szavalnak, festenek, bűvészkednek, tornásznak is a versenyzők.
— Mint a Ki mit tud-ban?
— Hajszálra. De ahogy téged ismerlek…
— Ha olyan, mint a Ki mit tud, akkor … Nos, akkor én is megnézem — rohant meg váratlanul a nosztalgia, és elhatároztam, hogy másnap én is csatlakozom a páromhoz, aki mostanig egyedül szurkolt végig minden előadást.
— Remek! — örvendezett a feleségem. — Kissé későn ébredtél fel, de jobb később, mint soha. Üdvözöllek a Magyar Csillagvárók Pártjában!
Alig vártam a másnapot, hogy megismerkedjem azzal a műsorral, mely a régi Ki mit tud-ok hangulatát idézi.
Megismerkedtem, igaz egyelőre csak álmomban, néhány perccel azután, hogy álomra hajtottam a fejemet. Éppen bekapcsoltam a tévét, amikor megcsörrent a telefon.
— Halló!
— Szia, öreg! Demeter vagyok a szomszédból. Bocsáss meg, hogy zavarlak, de volna egy óriási kérésem.
— Parancsolj, csak gyorsan, gyorsan, mert mindjárt kezdődik a Ki mit…, akarom mondani Csillag születik.
— Ó, hát ti is azt nézitek? Képzeld, a mi tévénk épp az imént mondta be az unalmast. Se kép, se hang. El tudod képzelni, mit jelent ez a családnak? Pedig tiszta új készülék, egy isteni LG. HD minőségben sugároz, pontosabban sugárzott, amíg bele nem bújt a technika ördöge.
— Kellemetlen, de most ne haragudj…
— Várj, le ne tedd az istenért! Hiszen még meg se kérdeztem, megengeded-e, hogy nálatok folytassuk a tévézést. Ha nem az elődöntőről lenne szó, meg se kockáztatnám, hogy ilyesmivel zavarjak, de hát egy elődöntő, mégiscsak elődöntő. Ugye, megérted?
— Ho… hogy nálunk? Semmi probléma! Gyertek csak át nyugodtan.
Átjöttek. Elöl masírozott virágos házi köntösben tekintélyes pocakú fiatal barátom, utána a nem kevésbé terebélyes felesége három szupervirgonc ifjonccal, végül a két töpörödött nagyszülő. Mint a régi Ki mit tud időkben, amikor az országban tizedannyi tévé volt, így aztán egy-egy ismerősnél, barátnál izgultuk végig valamennyi versengést.
— Foglaljatok helyet. Érezzétek otthon magatokat!
Erre mintegy vezényszóra elkezdett az egész család ropizni. Ki perecet ropogtatott, ki krékert, sóspálcikát… Így bűvöltük a képernyőt kb. tíz percig.
— A gutába, miért nem kezdik már! — izegtem-mozogtam a parkettán, ahova a nagyszülőkkel szemben tanúsított előzékenységem ültetett.
Költői kérdés volt. Nem is válaszolt rá senki sem. Csak a felettem trónoló ómama dugott a fogaim közé egy grissinit. Na, na végre, felharsant a belépő, és négy alak: egy Pallasz Athéné jelmezes, egy farmernadrágos nő, skót szoknyás férfi és népi viseletben pompázó öreg szállt le a felhőkből.
— A Csillag születik zsűrije! — mutatta be őket egy közel két méter magas, estélyi ruhás hölgyemény; mellette alacsony, bibircsókos férfi toporgott.
A nézők lelkesen füttyögtek, beleértve a Szabó gyerekeket is a szobában. Trá-trá-trá! — fújta trombitáját teljes erejéből a legfiatalabb, egy felnyírt hajú tinédzser.
Újabb belépő, taps, fütty, zene, és besétált az első versenyző, Szabó szomszédhoz hasonló köntösben.
— Neve? — kérdezte a Pallasz Athéné jelmezes zsűritag.
— Joe, Las Vegas-i festő, Nevada állam.
— Hát ez elég messze van még egy ilyen istennőnek is, mint én vagyok. Mit fogunk látni öntől, mister Joe?
— Hogy hogyan dolgozik egy Las Vegas-i magyar festő odaát.
— Öné a színpad, Joe bátyánk!
A férfi az időközben odakészített festőállvány elé cammogott, egy pillanatra megállt, majd elkezdett a levegőbe öklözni.
— Ez a bemelegítőm — magyarázta lihegve, még futott három kört, lezavart két flikflakot, s csak ezután rántotta le magáról a köpenyét, ami alatt azonban nem viselt sem inget, sem gatyát.
— Mister Joe! Mister Joe! — dobálták a nők melltartóikat a magasba.
A férfi homlokára kent egy kis festéket, és rátapadt a vászonra, következett az orra, álla, nemi szerve, hátsója… Mindegyikkel ugyanolyan biztonsággal festett, mint más festő jobb kézzel. Öt perc múlva pedig ott rogyadozott előttük egy kidőlt-bedőlt kalyiba, az előtérben szénaboglya, gémeskút és egy legelésző tehénke.
A zsűri maximális tetszéssel jutalmazta az eredeti módszerekkel létrehozott alkotást. A női nézők zöme is változatlan kitartással szorított, s csupán itt-ott nyomták meg szavazó szerkentyűjükön a nemet jelölő kettes billentyűt.
— Pfuj, micsoda hájtömeg! Nem is tudom, miért eresztenek ilyen figurát egyáltalán színpadra — szavazott ellene fiatal, Mr. Joe-nál nem sokkal karcsúbb barátom is a mobilján.
Figyelemreméltó értékelés. Egyedül azt nem értettem, mi köze ennek a tájképhez.
— Sokkal több, mint képzeled. Annak az időnek vége, amikor egy-egy jól meghatározott kategóriába skatulyázzák a versenyzőt. Ma ennél magasabbak a követelmények, vagyis egy művésznek több mindenhez kell értenie. Ha úgy adódik, táncol, máskor fest, énekel stb. Hát ezért flikflakozott Mr. Joe. Hanem szaltózni sajnos már nem tudott, továbbá az sem ártott volna, ha festés közben énekel vagy… vagy fütyörész, előzőleg pedig fogyózott volna, hogy fitten, minél esztétikusabb külsővel lépjen színpadra — oktatott ki fölényesen Demeter.
Hogy mik vannak! Hiába, változik a világ, méghozzá sebesebben, mint bármikor, és aki túl lassú vagy nem elég figyelmes, az bizony szépen lemarad — vontam le a tanulságot magamban.
A második jelentkező egy óriáskeréken karikázott be a színpadra.
— Sziasztok! Zucsi Ottokár, artista iskolás tanuló — mutatkozott be a pókembernek öltözött fiatalember, és gyorsan bedobott néhány mutatványt, amit egy kezdő tornász is bármikor utánacsinált volna, ha akarja.
Csakhogy a zsűriben egyetlen tornász vagy cirkuszi szakember sem ücsörgött, aki különbséget tudott volna tenni egy szimpla ügyességi és cirkuszi szám között. Át is ment a „produkció” egyetlen ellenvetés és komment nélkül íziben.
— Milyen helyes fiú! Figyelted a mosolyát? Engem máris meggyőzött — olvadozott a feleségem. — Én ugyan nem szoktam szavazni, de ezúttal kivételt teszek a kedvéért — nyomta le az igent ő is a mobilján.
Hm, ez sem akármilyen álláspont. Nézzük tovább, milyen meglepetést tartogat ez az este még a számomra!
— Ebrudán Anita, hivatásos bárénekesnő Miskolcról — jelentett be a két méter magas műsorvezető nő megkülönböztető figyelemmel egy tar fejű, negyven év körüli versenyzőt.
— Ebrudán? — ismételgette nevét a zsűri egyik skót szoknyás ítésze.
Hogy miért viselt skót szoknyát. Ki tudja? Talán félig skót a jóember, vagy éppen ma jutott eszébe Skócia függetlenségéért tüntetni.
— Őszintén szólva, még sohasem hallottam magáról. Melyik bárban szokott fellépni?
— Jelenleg egyben sem, mert Olaszországban turnézom.
— Ebben az esetben nem értem, mit vár egy ilyen versenytől? Hivatásszerűen énekel, külföldön turnézik… Kívánhat-e ennél többet magának egy énekes?
— Azért egy bár és a tévé közt van némi különbség. Egy bárban meghallgatnak húsz-harmincan, a tévében százezren nem beszélve arról a pár millió forintról, amit a győztesnek ajánlanak fel, ugyebár? Jó, elismerem, a Csillag születik sem egy karrier csúcspontja, trampolinonak azonban nagyon is megfelel — vallotta be nyíltan a Sinead O’Connorra emlékeztető énekesnő.
— Mit fogunk öntől hallani?
— O sole mio Eduardo di Capuatól.
— Tisztelettel hallgatjuk.
Az énekesnő rázendített. Először csak úgy pianóban, később akkora erővel, hogy mind a négy zsűritag dermedten pislantott a magasba végig azt lesve, mikor hullik rájuk a mennyezet.
— Ez aztán a hangerő — tért magához legelőször a skót szoknyás. — Nem kifejezetten művészi, de az olaszoknak, úgy látszik, imponál.
— Nem művészi? — szökött a vér Ebrudán Anita arcába. — Az én hangom? Fiatalember, maga vagy nem ért a zenéhez, vagy egyszerűen irigy rám. Remélem, a kollégái másképp szavaznak.
— Nem! — kiáltotta a zsűri kórusban.
— Furcsa. Sosem gondoltam, hogy ennyi botfülűt ültetnek egy zsűribe. Egyébként nem érdekes, az utolsó szót úgyis a közönség mondja ki. És az engem szeret, nem magát, mert belőlem árad a zene, signore. Hajrá, magyarok, viva l’Italia! — dobott csókot a nézőknek.
A nézőtéren ezúttal egy pisszenés sem hallatszott. Senki sem fütyölt, de nem is tapsolt kivéve a nagyothalló Szabó mamát. Meg is kapta a magáét egyik unokája részéről, aki nem átallotta célba venni egy macival.
— Ki volt az?
— Bercike — válaszolt kurta hallgatás után a legidősebb unoka, egy hosszú nyakú, ádámcsutkás siheder, és viszonzásként ő is célba vette az öcsikét.
Erre olyan harc tört ki a szobában, hogy a tükörtől a vázákig minden eltört, ami csak eltörhetett.
— Bocsáss meg! — mentegetődzött utóbb az apuka. — Kicsit csintalanok a srácok, de hát mi tegyünk, a mai kölykök már csak ilyenek.
— Semmi baj! — bújtam elő az asztal alól. — Megesik ez nálunk is, amikor meglátogatnak az unokák.
Teltek a percek, már másfél óra is elröppent, és még mindig hátra volt tíz versenyző. Végre felbukkant egy népi szólótáncos is, aki úgy ugrabugrált a színpadon, hogy én inkább a bohócok, mint táncosok kategóriájába soroltam volna. Többször megbotlott, néha elesett, de ez egy percig sem zavarta. Felállt, kicsit fintorgott, és ropta tovább peckesen, miközben mindenki a hasát fogta nevettében. Eredmény: első zsűritag: igen, második igen: harmadik: igen. Kezdtem összezavarodni. Az énekes botfülű, a táncos botlábú, legalábbis szerintem. Erre mi történik? Csaknem mindenki rászavaz.
— Nem.
A zsűri rosszallóan bámult negyedik társukra, egy ősz bajuszú, fekete mellényű öregre.
— Megindokolnád? — kérdezte Pallasz Athéné.
— Egyszerű: azt, amit itt láttam, inkább táncparódiának, mint táncnak nevezném.
— Merthogy az is, kedves kolléga, pontosabban számít ez? Paródia, tánc, egyre megy, a lényeg az, hogy szuper volt, és mi ezt díjazzuk, igaz, gyerekek?
— Igaz. Szuper volt, akármilyen kategóriába is tartozik — csókolt kezet Pallasz Athénének a skót szoknyás. — Szabad egy táncra, istennő?
Na, ez nekem magas — meredtem fáradtan az önfeledten keringőző zsűrire. Úgy tűnik, igaza van a szomszédnak: nem haladtam a korral, és íme, itt az eredmény.
— Jó éjszakát! Izgalmas este volt, köszönjük — búcsúzott el a műsor végén Szabó úr. — Látod, öregem, nálunk így születnek a csillagok.
Hirtelen felébredtem. Ki tudja, ha tovább álmodom, tán még engem is énekes sztárrá avatnak.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Petrozsényi Nagy Pál
