Sonkoly Éva : Nosztalgiavonat

… robogott a cél felé… *

  

 

A vasútállomásra gyorsabban odaértem, mint gondoltam. Olyan álombeli suhanásnak tűnk az egész út.

A nagy, sárga épület már messziről feltűnt, emeletes volt, fent a magasban egy felirat. Erőltetem a szemem, de nem tudom elolvasni, a nap is az épület felett sugárzik, zavarja a képet.

Kezemben egy régi, sárga boríték, az idő elkoptatta a szélét, benne a vonatjegyem. Úgy gondolom, rövid utazás lesz, ezért kevés csomagot hoztam, csak a legszükségesebbeket.

Átmentem az épület alatti boltívek között, kiléptem a széles peronra. Épp akkor érkezett egy vonat, hosszú kocsisorral.

Mellém lépett egy érdekes öltözetű vasutas, aki inkább emlékeztetett egy szállodai portásra. Régi típusú bőröndöt tartott a kezében, olyan szép női utazótáskát, hímzett mintával az oldalán.

   Tessék nyújtotta felém ─, ez az öné!

Meglepetten láttam fogantyúján a nevemet. Tétován átvettem. Időm sem volt megköszönni, amikor megszólalt recsegve az állomás mikrofonja:

   Beszállás, nosztalgiavonat indul a kettes vágányról egy perc múlva!

   Siessen szólt az iménti úr ─, az a második kocsi egyik fülkéje már foglalt önnek!

Rápillantottam a jegyemre, két betűt láttam N.V., alatta olvashatatlanul apró betűk.

   Nosztalgiavonat… suttogtam és felléptem a vagon lépcsőjére. Még egy pillantás a kocsi feliratára: Szófia-Berlin. Beléptem a fülkébe. Elhelyeztem volna a bőröndömet, de túl súlyosnak találtam ahhoz, hogy a fejem fölé emeljem.

Ekkor belépett egy magas, sötétbőrű útitárs, aki átsegített a problémán. Lazán feldobta poggyászomat a helyére. Leült velem szemben.

Nem volt kedvem beszélgetni, kinéztem hát az ablakon. A szerelvény akkor gördült ki az állomásról. Az épület sötétre árnyékolta az ablaküveget, s én döbbenten néztem saját képmásomat. Lassan végigsimítottam a hajamat. Furcsa volt a tenyeremben érezni a hosszú fürtöket… mégis, jól láttam? Lehunytam a szememet, biztosan álmodom, hiszen az az arc ott az ablaküvegben tini korom képmása volt.

Átpillantottam a velem szemben ülő fiúra, alig pár évvel lehetett idősebb. Mosolyog, majd angolul kérdez. Értem is meg nem is. Nézem közben a sötét bőrét, találgatok, hol élhet… Nehezen, de mégis megértem, szudáni, Belgrádban tanul, orvos lesz. Egy Drezdai diákkongresszusra utazik.

Szeretném vele megértetni, hogy én már emlékszem rá Budapesten átszállok egy hálókocsiba. Némi mutogatás után lassan megértem, nem gond ez neki, majd velem alszik… nevet, hófehér fogsorral villan rám.

Megdöbbenek.

Budapesten valóban segít az átszálláskor.

A hálókocsi kalauza német, megkérdem küldje el a kísérőmet. Értetlenül néz, azt hitte együtt utazunk. Azután határozottan int a fiúnak, hogy menjen. Távozása után lezárja a kocsi kis átjáró folyosóját.

Idősebb férfi, olyan édesapám korú, úgy is viselkedik. Vacsorát ajánl, valami könnyű ételt.

   Prágán át utazunk közli.

   Mikor érünk oda? kérdezem kíváncsian.

   Ha így haladunk néz az órájára ─, éjfél felé, de nem érdemes leszállni, kevés a várakozási idő.

   Szeretném látni a várat, a Károly-hidat gondolom.

Hiányzik az esti alapos tisztálkodás, de csak egy mosdókagyló van.

Cicamosdás és vár az ágyam. Február van, fűtenek, ráhelyezem a lábamat a kis hősugárzóra, kellemesen meleg. Ringat a vonat, elalszom.

Hirtelen fény pásztázza az arcomat, felriadok.

Az ablak elé kuporodok. Kint idegen kiejtéssel kiabálnak, nagy állomás előtt.

Szemben a falon egy óra mindkét mutató a tizenkettesen áll.

Éjfél van… Prága, jut eszembe. Nemsokára lassan indulunk. A bársonyfekete éjszakában elém tárul, amit annyira szerettem volna látni, a kivilágított vár, a híd, a legendás szobrok.

Minden fényárban úszik. Hirtelen dejà vu érzés fog el, én már jártam itt… nem, még nem lehet, majd később…

Lefekszem, s ezzel a kettős érzéssel álomba merülök, a nosztalgiavonat robog a cél felé…

 

 

   – Folytatása következik –

 

Legutóbbi módosítás: 2012.04.29. @ 12:43 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 582 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"