A motor bömbölésén keresztül is hallani lehet, ahogy a süvítő golyók feltépik a szárny vászonborítását. A bordázatot is találat érhette, mert hatalmas reccsenés kíséretében erős lökés fut végig a gépen, egészen a koponyám belsejéig.
Ösztönösen magamra rántom a botkormányt, a repülő azonnal reagál. Nyüszítve az égnek szegezi orrát, és villámgyorsan törünk a Nap felé. A magasságmérő helyett a törzsre ragasztott, a levegő áramlását jelző pamutszálat figyelem. Jövőmet a helyzetéből próbálom kiolvasni.
— Csak túl ne húzzam a gépet… — Ha a sebesség – emelkedési szög aránya kibillen az egyensúlyból, cserben hagy a felhajtóerő, és nem leszek több egyetlen zuhanó kőnél. Ebben a magasságban szinte lehetetlen megfogni a masinát, mielőtt… mielőtt a földbe csapódna.
A gázkart teljesen előretolom, és még mindig feszítem, de többé nem mozdul. Már szinte függőlegesen repülök, miközben a túlterheléstől belepréselődöm az ülésbe. Eggyé válok vele. Szám sarkából vékony nyálcsík indul útjára, hogy a pilótasapka szegélyét leküzdve a fülemben kössön ki. Sosem fogom megszokni ezt az érzést.
Röppályám eléri a körív felső szakaszát. Továbbra is felfelé haladva, lassan fejtetőre állok. Közben a motor egyre jobban erőlködik, apró olajcseppeket prüszkölve a szemüvegre és az arcomba. Letörölném a sálammal, de túl nehézkes minden mozdulat.
Egyszerre csökken a rám nehezedő nyomás, és noha csak másodpercekre, de súlytalanná válok. A repülő hangja is duruzsolássá szelídül. Néha kihagy, mintha a nagy megerőltetés után levegőért kapkodna. Gyomrom egyetlen sóhajjal igyekszik kiszabadulni testemből, de újra magával ragadja a gyorsulás. A looping csúcspontján átesve, egyre sebesebben közeledünk a Föld felé. A duplafedelűm és én. Összeszokott páros. Újra növekszik a túlterhelés, de ez most más. Sokkal légiesebb. Émelyítőbb.
Légzésemre koncentrálva igyekszem minél tökéletesebben végrehajtani a manőver utolsó szakaszát. Itt dől el minden. Mire újra vízszintesbe kerülök, a géppuska csöve fölött megpillantom az ellenséges repülőt. Sikerült mögé férkőznöm. A pancser! Ujjam a fegyver ravaszán, tüzelésre készen.
A következő pillanatban, erős ütések sorozata éri a vállamat hátulról. Még nem fáj. Azt mondják, ilyenkor még sosem szokott… Miközben körülöttem minden ködbe borul, egy vékonyka hangfoszlány tör magának utat a tudatomig:
— Nagyapa! Add már ide a joystickot! Én is szeretnék játszani.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.22. @ 06:26 :: Szél Zsolt