Egyenletes, halk zümmögésre ébredt. Szemhéja pánikszerűen pattant fel. Lenyomott egy gombot, majd gyorsan körbehordozta tekintetét a sötét fülkében, rutinszerűen pásztázva a műszerek alig megvilágított kijelzői fölött. Csak akkor lazult el újra, amikor másodszor is megbizonyosodott róla, hogy semmi nem változott az utóbbi negyedórában.
— Ismét elaludtam — nyugtázta fennhangon. Megrettent. Nem, mintha lett volna bárki is a hajón, aki hallhatná szavait, de tudta jól, odakint az űrben lapul a vadász, ugrásra készen.
„Legalább három, technikával és legénységgel túlzsúfolt felderítőhajó kutat utánam ebben a pillanatban. — gondolta — Bár igazából az ilyen horderejű ügyeknél öt hajóból áll a szabványos vadászegység…”
Ő pedig a préda! Ez kevésbé zavarta, hisz kora ifjúsága óta „csatározott” a hatóságokkal. Régi csempészcsaládból származik. Generációk óta a vérükben van a repülés. Kiképzése vetekszik a legelitebb alakulatokéval. Kemény tanítója, könyörtelen apja mellett a nagybetűs élet volt. A PAPA minden alkalmat kihasznált, hogy hatalmas pofonokkal, vagy egyéb kínzásokkal büntesse a legkisebb hibáért is. Szemében Frank sosem látta a szeretetnek még csak a szikráját sem. Pedig hogy vágyott rá. Vagy egy elismerő szóra… Érezni, hogy büszke rá a vén róka. De nem. Ez az ajtó mindvégig zárva maradt előtte. Még akkor is, amikor az öreg a saját életét dobta el, hogy ő megmenekülhessen.
A halálod pillanatában is csak szemrehányás volt a tekintetedben, apám! Egyébként is feleslegesen áldoztad fel magad, hisz elkaptak. Nem tudtam meglépni. Kővé dermesztett a tudat, hogy még az utolsó pillanataidban is csalódtál bennem. De később megszöktem! Az ítélethirdetés után. Gályarabságra ítéltek az átkozottak! Hát nem, inkább meghalok! Még az is jobb a gályánál!
Gondolatmenetét az ismételten felcsendülő halk zümmögés szakította félbe. Gyorsan lenyomta a gombot, és elvégezte a rutinellenőrzést a műszerfalon. Ilyenkor, ha éber volt, idegesítően hatott rá a tizenöt percenként megszólaló vekker, de néha szükségesnek mutatkozott az ébresztés. A múltkor is elaludt, elaludtak. Ebből lett a tragédia…
A bírósági tárgyalás előre megrendezett komédia volt. Akárcsak az utolsó fuvar, a tökéletes csapda. Még a „hamis papírok” is hamisítva voltak. A hadügy minden elképzelhetőt mozgósított, hogy őt — az apjával együtt — gályára küldhessék. Ez csak félig sikerült, hisz az öreg csempész ekkor már messze járt. A gyors orvosi intervenció ellenére sem tudták megmenteni az agyát.
Aznap kettejüket ítélték gályára. Társa egy igen szemrevaló, gömbölyded, mégis izmos testtel megáldott nő, macskaléptű és hajlékony. Egy arcizma sem rezdült, amikor felolvasták az ítéletet. „Pedig micsoda pazarlás. Kár érte. Most érhetett a harmincas évei közepére. A legszebb női kor.” — gondolta Frank. Érezte, ahogy a hormonok elárasztják testét, még a kegyetlen ítélet árnyékában is.
Valamikor kiskorában, egy múzeumban látott néhány kétdimenziós filmet, állítólag a huszadik századból. Az egyikben a főhőst gályára küldték, evezni a végkimerülésig. Akkor mosolygott a filmen, nem sejtve, hogy neki is hasonló sors jut majd. És mégsem.
Körülbelül száz évvel Frank születése előtt fejlesztették ki az első teljesen automata, önállóan operáló csillagközi csatahajókat. Az elképzelés jó volt, a kivitelezés is, de a terv mégsem vált be. A legmodernebb számítógépekkel és haditechnikával felszerelt hajók egymás után vesztek el. Kétévnyi hibaelemző kutatás után kristályosodott ki: a tökéletesen dolgozó számítógépek túl logikusak. A hadviseléshez és a megfelelő hadicsel kidolgozásához hiányzik belőlük az ember absztrakt gondolkodásmódja. Ekkor született az első gálya. Egy önkéntes pilóta agyát kiemelték testéből, majd mesterséges táptalajra helyezve összekötötték az űrhajó fedélzeti komputerével és minden érzékelőjével. Ha úgy tetszik, mechanikus testet kapott. Egyetlen hibája a folyamatnak, hogy visszafordíthatatlan. Ezért néhány megszállott önkéntest leszámítva, nem akadt legénység az új járművekhez. Az uralkodó ekkor módosította a törvényt, miszerint visszaeső gazemberek — főleg ha jó pilóták — a száműzetés helyett hadrendbe állíthatók az új Kiborg gépeken. Ezzel módosult a gályarabság fogalma.
Halk zümmögésre ébredt. Riadt gombnyomás, ellenőrzés. Nincs változás. Mióta is? Három hete. Vagy több? Ki tudja. Megnézhetné a fedélzeti naplót, de már nem vezeti. Minek? Amióta ebben a ködben bujkál, minden mindegy. Itt túl nagy az elektromágneses interferencia ahhoz, hogy a letapogató szenzorok megtalálják. Tökéletes búvóhely.
Kezdetben még találomra kilőttek rá néhány rakétát, de aztán az is abbamaradt. Úgy látszik, rájöttek, hogy eltalálhatják, és akkor meghal. De NEKIK élve kell. Különben feleslegessé válna az egész hercehurca.
Kinézett a jobboldali kis ablakon. Szürkeség, más semmi. Se csillagok, se űr, csak a lélekvesztőjét körbeölelő csillagközi por. Meg a köd, amely lassan a lelkét is belepi. A várakozás, a semmittevés és a feszültség kikezdték idegrendszerét. Jó lenne tudni, hol vannak az üldözői, de akkor sem venné észre őket, ha közvetlenül mellette húznának el.
Aktív letapogatást nem mert alkalmazni, hisz elárulhatná a keresősugár. A hajó létfenntartó rendszerének működését is a minimumra csökkentette. Csak semmi árulkodó kisugárzás. Interferencia ide vagy oda…
Egyenletes halk zümmögés, gombnyomás, műszerfal, magány. Egyszeriben nagyon hiányzott neki Esther. Lágy hangja, durva modora, az illata, kíváncsi szemei és a folyamatosan követelődző teste… az a csillapíthatatlanul éhes test…
A tárgyaláson látta meg először, és többé nem tudta levenni róla a szemét. Akarta. Nagyon. Az életénél is jobban. Az ítélethirdetés után együtt szállították őket a végrehajtás helyszínére. A kis rabszállító rakétán, a pilótán és rajtuk kívül csak két felfegyverzett őr tartózkodott. Frank szinte megigézetten bámulta a nőt. Leplezetlenül. Ő pedig visszabámult. Pimaszul. Egyszer, még mielőtt a fegyőrök bármelyike is reagálni tudott volna, Esther két kézzel megragadta rabruhája elejét, és egyetlen mozdulattal feltépte. Kibuggyantak kerek mellei. Talpra ugrott:
— Gyere! Még egyszer szeretnék érezni magamban férfit, mielőtt átalakulok! — kiáltotta.
Erre Frank is felugrott, és kinyújtott karral indult felé. A nő egy váratlan mozdulattal ellökte magától — egyenesen az egyik tanácstalanul álló őrre — majd gyors fordulattal altájon rúgta a másikat. Miután a rabkísérő fájdalmában megrogyott és félig megfordult, az amazon megbilincselt karjai hátulról a nyaka köré tekeredtek. Közben Frank is magához tért. Gyorsabban ocsúdott fel bagzási mámorából, mint a meglepett foglár. Kihasználva a lökés lendületét, orrnyergen vágta ellenfelét, akinek az arcát pillanatok alatt elöntötte a vér. Még egy kétkezest mért a gyomorszájára, majd a fegyvertáska felé nyúlt. Sugárpisztoly villant, egy ellenféllel kevesebb. Célba vette a másik férfit, de nem lőtt, mert a szerencsétlen élettelenül csüngött Esther bilincsének ölelésében. A pilóta észre sem vette, mikor szenderült jobblétre. Szabadok voltak. Ő, a kiváló pilóta, és mellette a legjobb — valamint legszexisebb — navigátor. Megindult a hajsza. A rabszállító nem rendelkezett semmi extrával. Lassú volt, rövid hatótávolságú, álcázó berendezés nélkül.
Halk zümmögésre ébredt. Idegesség és rutinteendők. Hol is tartott gondolatban mielőtt elnyomta az álom? A szabadság első pillanatai…
Amikor letértek a megadott pályáról, a rendszer automatikusan riasztotta az illetékeseket. Holdárnyékba kerülve besodródtak egy hajótemető roncsai közé. Lekapcsoltak mindent és lapultak, míg üldözőik elhúztak mellettük. Később szeretkeztek. Majd megint… és ismét. Ki tudja hányszor a kétnapi várakozás alatt. Orrvérzésig…
Két nap múlva már feltételezhető volt, hogy sokkal távolabb keresik őket, így rövid tanácskozás után útra keltek. Kihasználva Frank kapcsolatait, hamar lecserélték gyanús járművüket egy fürge, némi komforttal ellátott csillagközi hajóra.
Esther egyik ismerősétől — súlyos anyagi juttatások árán — szereztek egyet a legmodernebb álcázó berendezések közül. Úgy érezték, minden az övék…
Egyenletes, halk zümmögés. Gombnyomás…
Mégis megtaláltak bennünket. Alig három hét leforgása alatt. — morfondírozott — Túl magabiztosak voltunk. Nem is vettük észre a jöttüket, éppen egy aktus fáradalmait pihentük ki. A nő oly édesen aludt a mellkasomon. Elszundíthattam. Az átkozottak viszont biztosra mentek. Ismerték az álcázó működési frekvenciáját. Esther ügyfele árulhatta el. Az én kapcsolataim tudják, aki beszél, az halál fia. Előbb vagy utóbb. Inkább előbb! Meg is érdemli a ribanc, hogy elkapták! Csak ne hiányozna annyira…
Eltűnődött még azon, hogyan sikerült ismét olajra lépnie. Aktiválta a hajó önmegsemmisítő rendszerét, és bezárkózott a budira. A rohamosztag gyorsan elhagyta a fedélzetet, de a járművet vontatósugár alá vették.
Miután előbújt, leállította a visszaszámlálást, egy jól sikerült lövéssel függetlenítette magát a csatahajótól és a gázra lépett.
Hamarosan útjába került a „köd”. Azóta itt dekkol. Mióta is? Három hete? Vagy több? Lényegtelen.
Halk zümmögésre ébredt. Csak lassan, nehezen tért magához. Egész testét valami furcsa zsibbadás fogta el, mintha egy függőleges alagútban zuhanna lefelé. Hangokat hallott. Belülről.
— Kész. Felfuttathatod az utolsó rendszert is.
— Már folyamatban van.
— Akkor ideje lelépnünk. Jobb, ha minden technikus a hajón kívülre kerül, mielőtt az új pilóta teljesen felébred. Nemsokára őt is csatarendbe állíthatjuk.
Frank elméje tisztulni kezdett. Szájában valami idegen, fémes ízt érzett. A csillagok végtelenét pásztázta, fülében pedig a pulzárok és a tér elektromágneses háttérzaja duruzsolt lágyan…
Legutóbbi módosítás: 2012.04.14. @ 16:13 :: Szél Zsolt
