Sok szép emléket őrzök tovatűnt éveimből. Még működő memóriám polcain páratlan pillanatok várják, hogy végre felidéztessenek. Elhamvadt szerelmek, élő barátságok rezdülései gyakran simogatják szívem tájékát, de a leírhatatlanul jó érzés csak akkor járja át egész testem, ha arra a biztonságot és feltételek nélkül járó szeretetet adó nagycsaládra gondolok, melyben felcseperedtem.
A nagycsaládra, melyben a test táplálása mellett a lelkek óvását is feladatának tekintette az együtt élő, három generáció. Szerettek, mindannyian, de ha ma visszagondolok rájuk, először mindig a nyúlánk termetű, kamaszos mozgású, rövidre nyírt hajú nagyapám alakja jelenik meg előttem, amint gyerekbőrbe bújva próbál a kedvünkbe járni.
Abban az évben korán jött a húsvét. Már úgy március vége felé.
Még hűvös szelek jártak. Akkor is csak ketten voltunk, mint most. A nővérem, meg én. A húgunk későn jött, korán ment. Nagyhét elején nagyapám úgy döntött, kikerekezik a mezőre, megnézi, hogyan vészelte át a telet az őszi búza. Akkurátusan berakta hát tápéi szatyrába mindazt, amik nélkül egyszerűen nem vághat neki az ember az oda-vissza tíz kilométert kitevő útnak.
Először is, szükségeltetett egy üvegnyi ivóvíz. Azután némi kenyér, lehetőleg a cipó oldalából való pillés, egy jókora darab kolbász, biciklipumpa, nadrágcsíptető, és — minden eshetőségre számítva — néhány darab, különböző hosszúságú madzag. Ha nyár elején jártunk, akkor a kolbászt szalámi, később meg füstölt sonka helyettesítette. Nagyanyám, bár nem járt élelmiszeripari szakiskolát, nagymestere lett a tartósításnak. Mikor a szalámik már megszikkadtak, újságpapírt ─ lehetőleg Szabadföldet ─ terített a spájz sarkában haszontalankodó sötétzöld hokedlira, majd erre elkezdte sorjázni a rúdról leaggatott szalámikat. Közben ügyelt, hogy azok még csak véletlenül se érjenek egymáshoz. Aztán mikor több már nem fért a placcra, tiszta fahamut szórt rájuk úgy, hogy éppen ellepje az egészet. Erre jött néhány újabb Szabadföld lap, és kezdődött az egész elölről.
A Népszabadságot nem szívlelete. Abban általában szerepelt Kádár Jankó, aki szerinte ’56-ban ránk hozta az oroszokat, akiket ő még az első titkárnál is rosszabbul tűrt. Nem csoda, hisz ’44 kora őszén épp csak ideértek, s már vitték is az addig még megmaradt szalámikat. Ezzel a módszerrel a gyönyörű piros szálak egészségesek és puhák maradtak. Kibírták, akár a következő disznóvágásig is.
Az ilyen tisztelgő kirándulásokról nagyapám rendszerint visszahozta az élelem nagy részét. Gyanítom, már eleve csak azért vitte magával a finomságokat, hogy nekünk, később madárlátta uzsonnánk legyen. A nagyhéti kirándulásról megtérvén, akkor — a visszahozott élelem mellet — ott lapult a gyékényszatyor mélyen egy riadt tekintetű kisnyúl is.
— Elvesztette az anyját — mondta nagyapám, mikor már hármasban, szénafészket készítettünk az üres nagyistálló jászlában.
Nézegettük, simogattuk a kis jószágot, később etetni is próbáltuk, langyos feles tejjel, friss fűvel, de nem fogadott el semmit. Másnap reggelre bizonyossá vált, hogy ha nálunk marad, elpusztul. Szerettük volna megtartani a váratlanul jött ajándékot, de beláttuk, mi nem leszünk képesek gondoskodni róla.
Nagyapám így ismét felkerekedett, és visszavitte a nyuszit oda, ahol találta. Letette az alacsony búzába, s lehúzódott a csatornaparton. Várt. Csakhamar megjelent a kajlafülű anyanyúl, két lábra emelkedve szimatolta a levegőt, azután nyöszörgő hangot hallatva hívta kölykét. Az odafutott. Éppen elfért az addigra négy lábra visszaereszkedett anyja füle alatt. Összedörgölték az orrukat, s együtt ugrándoztak tova a friss zöld mezőben.
Legalább is így mesélte nagyapám. Még le is guggolt, hogy bemutassa, miként szimatolta a levegőt az öreg nyúl. Ma már persze tudom, hogy a mezei nyúl az egyik leghanyagabb anya az összes emlősállat közül. Kapar a földbe egy sekély mélyedést, abban világra hozza két-három kölykét, és már megy is a dolgára. Hébe-hóba azért még visszanéz, hogy megszoptassa őket.
Öt-nyolc évesen persze erről mit sem sejtettünk. Nyugodtak voltunk. A kisnyúl, mely egy rövid ideig nálunk vendégeskedett, a lehető legjobb helyen van. Kinn a mezőn, az anyjával.
Nagypénteken az asszonyok megfőzték a szűz bablevest, mi férfiak, szabadtűzön, két rosta között kukoricát pattogtattunk. Szombaton üstben főttek a sonkák, kemencében sültek a fonott kalácsok, aztán vasárnap reggel, a nővéremmel nyakunkba szedtük a lábunk, és húsvéti ajándékok reményében tűvétettük a nagy sarokportát. Végül az istálló jászlában, épp a kisnyúl szénafészkében találtunk néhány hímes tojást, celofáncsomagban éppen olyan meggybonbonokat, mint amilyeneket nagyanyánk szokott készíteni ünnepnapokra. És volt még ott egy keskeny, hosszú papír cetli is.
„Köszönöm, hogy visszaadtátok a gyermekemet!” — silabizálta ki nagy nehezen nővérem, a nagyapám görcsös betűivel papírra vetett szöveget.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.05. @ 16:56 :: Takács Dezső
