Nem hiszem el!
Nem hiszem el!
Nem hiszem el!
Csak ez visszhangzik a fejemben, miközben a velem szemben ül? seggfejet hallgatom. Az, hogy mit mond, már régóta nem számít. Annyiszor hallottam, hogy egyfajta ködön keresztül, a szavak és mondatok tényleges jelentése nélkül is tudom, mit pofázik. ? egy hivatásos baszogató, hivatalos nevén Motivációs Manager. Amit ötezer éve a piramisok tövében korbáccsal intéztek, azt ez a kis tet? a heti egyszeri mítingen burkolt fenyegetéssel, diagramokkal, függvényekkel próbálja elérni. Mindezt persze kiemelt fizetésért.
Szemüveges, de nem a bizalomgerjeszt?, rövidlátó fajta, hanem a vastagkeretes, méregdrága divatszemüveges, sima üvegablak-lencsével, esetleg mínusz egynegyedes dioptriával. A haja seszín?, bilifrizura, mert még ahhoz is gyáva, hogy egyedi frizurája legyen. Az öltönyének vállrésze mindig korpás, Pierre Cardin inge izzadságfoltos. Ajkai sarkában fehér lepedék van a sok beszédt?l.
Tekintete értelmezhetetlen. Nem. Nem pókerarc. Értelmezhetetlen. A teste satnya, csíp?ben szélesebb, mint vállban, bár állítása szerint lefutja a maratont. B?re sápadt, egészségtelen szín?, pont, mint a túlkelt tészta.
Leírhatatlan, mennyire utálom. Semmi, de semmi közös nincs bennünk. Sem egy gondolat, sem egy elv, erkölcs, vagy akár egy kromoszóma.
Hosszú évek óta hallgatom minden hétf?n.
Kollégák vagyunk, én jól ismerem ?t, ? nem ismer engem. Nem áll érdekében ismerni.
Ha beszél hozzám, félrebillentett fejjel hallgatom, mint egy jó kutya, néha hümmögök.
Beszélnem sosem kell, a véleményem nem érdekli. Csak az, hogy nyaljam a seggét, hosszan, körülményesen. Igazi ínyenc. Kicsit olyan ez, mint a körbetartozás, csak ezt körbeseggnyalásnak hívják. Ha a lánc megszakad, valakinek röpülnie kell.
Hosszú évek óta hallgatom. Minden hétf?n.
Ma véget vetek ennek.
Hirtelen átvillan az agyamon, mi értelme volt a sok-sokévi edzésnek. Száznegyven kilót nyomok fekve, ugyanannyival guggolok, kilencvenkét kiló vagyok. Egy átlagembert kettétörök, mint egy ropit. Hát még egy átlag alattit.
Mire végiggondolnám, már rá is vetem magam az asztalon keresztül, kicsavarom kezéb?l a lézermutatót, de olyan er?vel, hogy a csuklója hangos reccsenéssel eltörik. Ezzel egy id?ben nyakát megszorítva fejét az asztalba verem. Az év végi prémium még sosem volt távolabb t?lem. Egy térdrúgással legalább három bordáját eltöröm. Az arca mer? vér. Asszem l?ttek a céges autónak és laptopnak. Már vége, de még mindig ütöm. Egy évtized néma dühe tört ki. Nehéz leállítani.
Végül abbahagyom. Lihegek. Mindkét kezem véres. Mutatóujjammal valami ?si ösztönnek engedelmeskedve, a háború vörös jelét húzom az arcomra és a homlokomra. Lábamat legy?zött ellenfelem testére teszem, és alig tudom elfojtani a feltör? diadalordítást.
Még mindig zihálva, szétnézek a konferenciateremben.
Kollégáim és kollégan?im lehajtott fejjel sorban állnak el?ttem. Nem szólnak, de értem a pillantásukat. Vezetni fogom ?ket.
Hadsereget szervezünk és átformáljuk a világot.
Az igazgatói irodával kezdjük.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.15. @ 19:36 :: Tombor Márton