Csodás napsütéssel indult a tavaszi reggel. Egy felhő sem volt az égen. Ahogyan a fényt adó gömb egyre fennebb emelkedett a felhőtlen égen, és sugarait egyre merőlegesebben szórta, a hőmérő higanyszála is megugrott. Jóleső meleggel töltötte fel minden gerinces csontjait.
Ám ő nem ma látta meg a napvilágot, volt némi élettapasztalata, tehát gyanakodva pillantott a Nagykőhavas irányába, melynek csúcsa körül ólálkodott csak egy-két felhő. „Eső hét előtt, kiderül a délelőtt” mondja a százesztendős időjós, és biza a fordítottja is gyakrabban igaz, mint nem.
— Eső lesz még ma, ha nem vihar… Április van a bolond időjárás hónapja… — Érezte a csontjain is, ugyancsak hasogatnak.
Még elidőzött a kellemes napsütésben, amikor a távolban megdördült az ég. Felpillantott. A feje felett kék volt az ég. Még szellő se rebbent, de tudta, hamarosan ideér a vihar. A Nagykő csúcsa már nem látszott, csúnya sötét felhőbe burkolózott. Jó lesz fedezékbe vonulni, mielőtt ideér. Akkor reccsent meg a kapu.
Amikor meglátta a belépőt, már tudta, hogy itt a vég. Egy pillantás alatt felmérte, hogy a hatalmas kést markoló férfi nem napfürdőzni jött ide. A tekintetétől még a vér is megfagyott az ereiben. Kétely nincs, az életére pályázik. Rémülten nézett körül, a menekülés útját keresve. Ijedségében egy hang se jött ki a torkán, segítségért se bírt kiáltani. Csak Bodri kutya adta hangos ugatással tudtára a világnak, hogy ez itt egy gyilkosság színhelye. Hiába. Senki sem jött megmenteni.
A tagbaszakadt alak egyre közeledett, miközben őt fixírozta szemével. Bűvölte, mint a kígyó a kiszemelt áldozatát, hátha még arra sem kell energiát fordítania, hogy elkapja. Menekülni? Hova a zárt udvarban? Próbált ő már átugrani a magas kerítésen, de sohasem sikerült. Kétségbeesetten próbálkozott ismét, de a halálfélelem hiába sokszorozta meg erejét, a kerítést arra tervezték, hogy a tolvajok nehogy egykönnyen át tudjanak ugrani rajta. Első alkalommal még ügyesen kisirült a markából, de üldözője nemcsak jóval nagyobb és erősebb volt, hanem gyorsabb is. Pillantás alatt ismét sarokba szorította, és ezúttal már nem tudott elmenekülni. Bár tudta, semmi esélye sincs, utolsó erejét megfeszítve vette fel a harcot támadójával. Amaz nagyot káromkodva nyomta le a földre, rá is térdelt, majd fél kézzel hátrafeszítette a fejét. Már ha akart volna se bírt segítségért kiáltani. Tehetetlenül vergődött a rá nehezedő súly alatt, s már lélegezni sem tudott. Támadója torkának szegezte a kést. Metsző fájdalmat érzett, amint az éles kés elvágta nyaki ütőereit, majd helyét meleg érzet vette át, amint folyni kezdett a vére. Kétségbeesetten vergődött tovább, de ereje rohamosan fogyott. Szívverése felgyorsult, a világ egyre ködösebb lett körülötte. Utolsó gondolatával még átfutott az agyán, hogy legalább gyermekei ne lettek volna tanúi e barbár tettnek. Mekkora trauma lehet nekik végignézni! Végül elvesztette eszméletét. Csak a teste folytatta már kilátástalan harcát, egyre gyengébbeket rúgott.
Amikor támadója úgy vélte, hogy kiszállt belőle az élet, elengedte. Túl hamar. Egy utolsó rúgással még sikerült felborítania a tálat, melybe gyilkosa a vérét fogta fel, azt remélve, hogy a húsleves előtt, el?ételnek hagymás vért eszik. Ez volt az ő bosszúja. Ettől az élvezettől megfosztotta. A következő pillanatban hatalmas porfelhőben ért oda a szél, ám az ezt követő felhőszakadás már nem tudta a tyúkanyót feltámasztani.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.16. @ 09:04 :: Vandra Attila