Most valahogy hosszabbnak tűnt az út a zongoratanárnőhöz.
A lábai időnként majdnem összeakadtak. Kuszák, tétovák voltak a léptei, mint a gondolatai. Két órával korábban még boldogan, szinte repült az órára. Boldog volt, mert ma végre felvehette az új enciánkék télikabátját, amiben már olyan sokan megnézték. Volt, aki még meg is kérdezte hol vette, s ő büszkén újságolta, hogy a tízedik szülinapjára kapta, de csak ez az egy volt az egész városban.
Nem csoda, hogy mindenki utána fordult. A hatvanas években egykaptafára készült, szinte azonos színű és fazonú kabátok közül az övé egyből szemet szúrt minden gyereknek és anyukának.
Hiába, a szüleinek kevés pénze, de jó ízlése van. Ebben is büszke lehetett rájuk.
Kár, hogy Olgi néni nem látta, amikor az előbb eljött az óráról. Az előszobában kell nála hagyni a kabátot, és soha nem kíséri ki a tanítványát, ha már a következő megérkezett.
„De most biztosan észreveszi…” — sóhajtott magában Zsófi, miközben arcába húzta a gallérját. Milyen szerencse, hogy nagy gallérosra tervezték. Most nem csupán a szél miatt jön jól.
A kislány a macskaköves Füvészkertet már elhagyta.
Mennyire szerette ezt a bokros, virágos parkot, ahol olyan sokat ücsörögtek, nevetgéltek a padokon vasárnaponként a barátnőjével.
Ma mégsem lelte benne semmi örömét. Egyre lassabbra vette a lépteit. Cipőjének magányos kopogása szinte a fülében lüktetett. Vagy csak a szíve kalimpált egyre vadabbul? A szégyen egyre inkább úrrá lett rajta. Vele még ilyet sohase tettek! És nem is volt jogos…
Mit mondd a tanárnő, és mit mondanak majd a suliban a lányok? Legszívesebben egy hétig nem is menne iskolába. De azt úgyse engedik meg a szülei.
A ház elé érve a magasra szerelt hatalmas rézkilincset alig bírta lenyomni. Belépett a kapun és még mindig a nyaka és az arca körül összefogva a gallért, bekopogott a földszintes lakás ajtaján.
Mikor Olgi néni ajtót nyitott fél szemmel körbetekintett a pici előszobában. Nem látott felakasztva egyetlen kabátot sem.
„Hála Istennek” — gondolta némi megnyugvással. „Legalább más nem hallja.”
A szíve meg csak kalapált. Egyre erősebben. Szinte már hallani vélte…
— Szervusz, Zsófikám! Mi történt? Tán csak nem hagytad itt a kottáid? De szép kabátod van! — mondta, szinte egy szuszra a zongoratanárnő. De a másik percben már a következő mondat szinte a torkán akadt.
Zsófi bal arcán hatalmas piros folt éktelenkedett. Egyértelműen egy felnőtt tenyerének a nyoma.
— Mi történt Zsófikám? — kérdezte halkabban, tele részvéttel, s némi háborgással a hangjában.
— Csak azért jöttem az Olgi nénihez, hogy megmondjam, ma délután hazudtam.
Olgi néni szemöldöke hitetlenkedve szaladt fel a homlokán.
— Te, Zsófi? Te hazudtál? Ugyan mit?
— Azt hazudtam, hogy édesapám gépészmérnök, pedig csak gépésztechnikus. És azért hazudtam, mert nagyravágyó vagyok — nyögte elcsukló hangon Zsófi.
— Na, ne sírj már, drága gyermekem! Nem történt semmi! Kijavítom az adatlapon és kész ─ nyugtatgatta a kislányt. — És azt sem hiszem, hogy nagyravágyásból mondtad volna — nézett a könnyes gyerekszemekbe.
— Nem is. Csak elfelejtettem, hogy mit csinál apu, és ez jutott az eszembe. Mert, hogy gépész… — és feltört a zokogás csillapíthatatlanul a gyerek torkán.
— Gyere Zsófikám! Vesd le a kabátot, mert rád melegszik! Igazán gyönyörű — nézett rá ismét elismerően, miközben felakasztotta a fogasra.
— Menjünk be egy kicsit, amíg megnyugszol! Ne menj ki az utcára ilyen kisírt szemmel! — Ülj le ide mellém! — mutatott a kanapéra Olgi néni.
Zsófi bizonytalanul, de mellé ült.
— Nem maradhatok sokáig. Csak amíg bocsánatot kérek.
— Az már megtörtént. És én nem is haragudtam és nem is fogok haragudni rád. — Máskor is ki szoktál kapni? — szegezte hirtelen a kérdést kis tanítványának.
— Nem! Soha. Csak most. Pedig én nem is akartam hazudni! — tört fel újra Zsófiból a sírás. — És nem vagyok nagyravágyó! Nem is nagyon tudom, milyen az. Csak apu azt mondta, mert nem szereti, ha hazudik valaki… De tessék elhinni, hogy csak elfelejtettem!…
— Nyugodj meg, Zsófikám! Elhiszem. Biztosan apukád is végig gondolta már… Hiszen te egy becsületes, rendes gyerek vagy. Nem hiszem el, hogy komolyan gondolta! Azóta már édesapád nagyon megbánhatta, amit tett. Én őt tisztességes, rendes embernek ismertem eddig. Biztosan nem tesz többet ilyet! — nyugtatgatta a kétségbeesett gyereket Olgi néni. — Most menj szépen haza! Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! Vagy jobban szeretnéd, ha hazakísérnélek?
— Nem, nem! Köszönöm — motyogta a gyerek, szinte csak magának.
Zsófi kicsit zavartan, könnyeit törölgetve magára vette a kabátot és piros arccal, kicsit megkönnyebbülve elindult hazafelé.
Otthon édesanyja kisírt szemmel fogadta. Nem szólt semmit, csak megölelte. Édesapja odalépett hozzá, és magához húzta.
— Ne haragudj, Zsófikám! Nagyon rosszat tettem. De tudod, mennyire gyűlölöm a hazugságot, a sumákolást. Azokat, akik többnek adják ki magukat, mint amennyik…
— De Apu! Én tényleg csak elfelejtettem!… Meg olyan sok mindenhez értesz, hogy hirtelen azt gondoltam, te valóban mérnök vagy! Csak amikor hazaértem, s bejöttem az udvarra, akkor jutott eszembe, hogy műszerész voltál. Azután univerzális műszerész. Most meg már gépésztechnikus… Hát összekevertem. Mert te mindig más vagy! — mondta Zsófi némi rosszallással vegyes büszkeséggel. — De nem akartam felvágni! Azért kérdeztem meg, mikor hazajöttem, hogy jót mondtam-e a tanárnőnek? De te rögtön megharagudtál és pofon vágtál — sírta el magát ismét Zsófi.
— Igen. Rosszul tettem. Nem fordul elő többet, ígérem! Valahogy fáradtabb, ingerlékenyebb vagyok mostanában. Bocsáss meg Zsófikám!
Azzal magához vonta a kislányt és anyukáját, hogy mindhárman egymást átölelve adják át magukat a könnyek megbékélést hozó, most szinte édes áradatának.
Legutóbbi módosítás: 2012.05.18. @ 12:58 :: Bakkné Szentesi Csilla