A hatvanas évek végén, amikor ez a történet kezdődött, még nem volt munkanélküliség. Sőt! Aki nem dolgozott, azt közveszélyes munkakerülőnek nyilvánították, s ha jól emlékszem még az igazolványába is rögzítették ezt a tényt.
Így Szilvinek sem volt kérdéses, hogy munkába áll a sikertelen egyetemi felvételi után. Hiába végzett a város legerősebb gimnáziuma fizika-kémia tagozatán, majdnem színjelessel, az orvosin a biológia szóbelije csak négyesre sikerült.
— Na, majd jövőre — gondolta, miközben már az új munkahelyén járt az esze.
A leendő munkahelye a lakástól csak két megállónyira volt a belvárosban. Így akár gyalog is kényelmesen bejárhat majd dolgozni — gondolta. Munka után hazafelé pedig végigpásztázhatja a kirakatokat.
Szilvinek a laboratóriumi fogadtatásra nem lehetett panasza. Egy fiatal, segítőkész, életvidám csapatba került. A laborvezető Ircsike vékony, folyton nyüzsgő, rendkívül jól képzett vegyészmérnök volt. Ircsi jobb keze, a labor s az osztály dolgozóinak kedvence, mindenki anyukája, Manyika volt, aki minden új kollégát úgy pátyolgatott, mintha a saját gyereke lenne. Pedig még ő is csak a harmincas éveiben járt.
Szilvinek napok alatt sikerült beilleszkedni, amiben Manyikán túl közrejátszott a lány jó természete, alkalmazkodó képessége és szerénysége is. A szaktudásával sem volt gond, annak ellenére, hogy „csak” gimiben érettségizett. A gyakorlatban simán sikerült mindazt kamatoztatnia, amit ott elméletben s a heti gyakorlatokon elsajátított.
A munka a laborban sok volt és periodikus. Gyakran túlóráztak, néha hétvégeken is bejártak, de soha nem voltak fáradtak arra, hogy szabadidejükben együtt menjenek moziba, vagy éppen egymáshoz egy kis csevejre, névnapok vagy éppen palacsintasütés ürügyén.
Szilvi munkahelye nem nagy cég volt. Itt a központban jó, ha százötvenen voltak. Elég hamar megismerhették az emberek egymást. Ha máshonnan nem, akkor az ebédlői pletykákból. A reggeli sorban állás a portán a jelenléti ívnél — amire még saját kezűleg a portás szeme láttára kellett bevésni az érkezés, délután pedig a távozás idejét —, majd a várakozás a liftnél, mind-mind az ismerkedés melegágya volt. A kezdeti udvarias köszönéseket egyre sűrűbben váltották fel az időjárás, majd a munkával kapcsolatos témák ürügyén kezdeményezett beszélgetések.
Valahogy így kezdődött az ismeretség Szilvi és András között is.
András, akit a kollégái zárkózott, csendes fiatalnak ismertek, a jellemzését meghazudtoló gyorsasággal csapott le Szilvire. Így hamarosan a lánynak egyre többször akadt külső, kéretlen segítsége még a laborban is. András mindig udvarias, figyelmes volt a lányhoz. Nem hagyta ki soha, amikor a folyosón összetalálkoztak, hogy elvegye a lánytól a mintákat, vagy a steril táptalajokkal teli kémcsöves kosarat, melyeket a sterilszobából a labor termosztát szekrényéhez cűgölt. Ahányszor összefutottak, ugrott a lány elé ajtót nyitni, cuccolni vagy csak köszönteni őt. A fiú egyre többször fordult meg a laborban. Kezdetben csak ücsörgött a fémforgószéken, míg Szilvi igyekezett a millió minta elemzésén túl lenni. Napokba telt, mire a csendesen szemlélődő András beszélgetésbe mert kezdeni a lánnyal, akit időnként zavart a munkájában, gondolataiban a fiú ottléte, de nem merte elküldeni. Nem mintha bármit érzett volna András iránt. Egyszerűen sajnálta megbántani, hiszen a fiú, ahogy telt az idő, egyre többet mesélt addigi szomorú életéről, nehéz gyerekkoráról, ballépéseiről, magányáról. Ez még nehezebbé tette Szilvinek a döntést. Pedig egyre rosszabbul viselte a fiú csendes rámenősségét. Pár hét alatt András már odáig jutott, hogy míg Szilvi elemzett, ő összekapkodta a mosogatásra szánt erlenmeyer lombikokat, pipettákat, s erőszakkal elmosogatta azokat. Hiába mondta a lány, hogy ezt majd más megcsinálja, de András ezzel is meg akarta mutatni a lány iránti érzéseit.
Húzták is emiatt Szilvit elégszer a kollégái. Hát még amikor a maga sütötte almás lepénnyel próbált a lány kegyeibe férkőzni.
— Én nem hagynék ki ilyen jó partit! — mondogatták a kollégák a lánynak.
— Süt, főz, mosogat, ajándékot, virágot hoz, mi kellene még neked?
— Na, ne bántsatok! Így is van elég bajom. Hogyan mondjam meg neki, hogy igazán sajnálom, de semmit nem érzek iránta? Legfeljebb barátság jöhetne szóba, de már egyre terhesebb és elviselhetetlenebb számomra a tolakodása. Hiába minden szó. A névnapi ajándékot sem fogadtam el tőle. Mondtam neki, hogy nem adtam rá okot, nem biztattam semmivel, hogy így felbátorodjon, de ő mindig azzal védekezett, hogy ha nem is szeretem, legalább a barátságomat szeretné elnyerni.
— Engem ilyen módszerrel nem tudsz levenni a lábamról! — mondta Szilvi a sokadik alkalommal ismét virágcsokorral beállító Andrásnak. — A szeretetet, barátságot nem lehet kierőszakolni! De ha valóban csak arra vágysz, hogy legyen kinek kiönteni a szívedet, akkor annak semmi akadálya. De nincs semmi ajándék, süti és álmodozás! Én még megpróbálom újra az egyetemet, bár lehet, hogy elhamarkodott kijelentés. Ha nem sikerül, el tudom itt képzelni a jövőmet. A munka nagyon érdekes, és ami sokat nyom a latban, imádom a kollégákat. Az egész céget. Tehát semmi biztosat nem ígérhetnék neked, még akkor sem, ha lenne köztünk valami. Annyi mindent szeretnék még kipróbálni, megvalósítani. Lekötni magam viszont egyáltalán nincs szándékomban egy jó darabig! Igazán sajnálom, de jobb, ha ezekkel tisztában vagy!
Andráson látszott, hogy lesújtotta a lány őszintesége, de azonnal megnyugtatta Szilvit, hogy neki a barátság is sokat jelent. Teltek a hetek, hónapok, s úgy tűnt, hogy András mindenbe beletörődött. Átjárt a laborba továbbra is, de csak hallgatott nagyokat, vagy hétköznapi dolgokról beszélgetett a lánnyal.
Megismerkedésük pillanatától már majd fél év is eltelt, amikor egy ilyen hétköznapi csevegés közben András váratlanul témát váltott. Szilvi a meglepetéstől majdnem lefordult a laborszékről, amikor kerek-perec bejelentette, hogy ő mégsem tud beletörődni a dologba. Hajlandó kivárni még azt az időt is, amíg Szilvi egyetemre jár, de nem tud nélküle élni. A lánynak minden lelki erejére szüksége volt, hogy összeszedje magát, s udvariasan, de határozottan végleg megszakítsa ezt a kapcsolatot.
— Nézd András! Ezt már azt hittem, hogy világosan megbeszéltük. Én csak barátnak tekintettelek, amit nem titkoltam el előtted. Ezek után már ezt is felejtsd el! Az mind szép, hogy várnál rám. Öt év az nagy idő! Én nem szeretném, nem akarom, hogy hamis illúziókban ringasd magad! Ha most nem akarlak, miből gondolod, hogy öt év múlva másként érzek? Az is lehet, hogy ismét nem vesznek fel az egyetemre, és lehet, hogy itt dolgozom tovább. S nap, mint nap találkozunk. Éppen ezért most fejezzük be! Így a későbbiekben is tudunk egymás szemébe nézni, keserű szájíz nélkül köszönni. Biztosan találsz magadnak olyan lányt, aki viszonozza az érzelmeidet!
— Idővel még te is megszerethetsz — motyogta András.
— Nem hiszem. Nem tudom. De azt tudom, hogy nem erre vágyom. Akármilyen rendes ember vagy, magamnak is csak ilyet kívánhatok, de érzelem nélkül nekem ez nem megy.
Nemcsak Andrásban, de Szilviben is fájdalmas nyomot hagyott ez a szakítás. Míg Andrást szerelmi bánata kínozta, addig Szilvi azon emésztette magát, hogy mivel bátoríthatta fel a fiút annyira, hogy így beleélje magát egy meg sem született kapcsolatba. Többször is átgondolta az elmúlt hónapokat, és végül megnyugtatta magát, hogy nem tett, nem mondott semmi olyat, ami miatt szemrehányást tehetne magának. Az idő majd begyógyítja a sebeket — szokták mondani. Andrásét azonban nem.
A végleges szakítás után pár héttel Szilvi hallotta, hogy a fiú — rá egyáltalán nem jellemző módon, hiszen azelőtt nem ivott, nem dohányzott — tisztességesen berúgott, s arról beszélt, hogy bánatában elveszi az első lányt, aki hajlandó hozzámenni. A társaság egyik lánytagja fel is ajánlkozott, s a fiú elfogadta.
— Á, ez biztosan csak hülye pletyka — mondta kolléganőjének Szilvi. Normális ember ilyet nem tesz.
Néhány nap múlva András a megszokottnál is komorabban állított be a laborba, és a lány nem kis meglepetésére megkérte a kezét. Szilvi nemet mondott. András ekkor bejelentette, hogy ha nem megy hozzá feleségül, akkor elveszi az egyik munkatársnőjét, aki gyereket vár mástól, de hajlandó a felesége lenni.
— Igazán sajnálom, de ez már olyan, mint egy zsarolás. Már mondtam, a szeretetet nem lehet kizsarolni! Ez a te életed. A terheit, a döntéseid következményeit neked kell vállalnod! A helyedben ezt még jól meggondolnám!
Az esküvő néhány hét múlva lezajlott, de utána is nap, mint nap találkoztak a cégnél. Köszöntek egymásnak és mentek tovább.
Évek múlva András átment egy másik céghez és egyre többet alkoholizált. A felesége szülés után három évvel ugyanabba a laborba ment át dolgozni, ahol Szilvi volt, aki közben elvégezte a vegyipari technikumot és férjhez ment. Mindketten mindent tudtak a másikról. A múltról.
Éveken át a legjobb munkatársi viszonyban voltak egymással. Szinte barátnők lettek, de soha, egyetlen szóval sem célzott a múltra egyikőjük sem.
Legutóbbi módosítás: 2012.05.14. @ 17:03 :: Bakkné Szentesi Csilla