Bányai Tamás : A nagy fogás

Ez egy olyan történet, amelynek minden szereplője a sírig hallgatott róla. S amelynek mottója lehetne: semmi sem változik, csak az emberek cserélődnek.*

  

Oldalkocsis motorkerékpár verte fel az út porát. Nyomában egy fekete Packard gépkocsi, amelyet két másik oldalkocsis motorkerékpár követett. A furcsa konvoj a kőház előtt állt meg, s a motorkerékpárokról katonák ugráltak le. Fegyvereiket lövésre készen tartva egy szemvillanás alatt körbefogták a hatalmas autót.

A járművek felkavarta por lassan ülepedett le, akár egy szürke, elejtett fátyol, amelyik hosszas libegés után terül el a földön. Az út jobboldalán, félig beroskadt kerítés mentén, alig ötven méternyire a kőháztól vízhordó asszonyok baktattak, mindkét kezükben vízzel színültig telt bádogvödrökkel. Fejüket lehorgasztották, az ibrikek súlya húzta vállaikat, amitől meggörnyedtek, mint a fák töveit fürkésző gombaszedők. Négyen voltak, és a kútról igyekeztek a kőház felé. A gépjárművek zajára megtorpantak, és vödreiket a földre eresztve felpillantottak. Tekintetükkel előbb a mellettük elhaladó járművek útját követték, majd sanda pillantást vetettek a poros földút másik oldalára.

A túloldalon, két útszéli akácfa között egy motorját járató Opel Blitz teherautó körül fiatal katonák vihorásztak, ugratták egymást. Figyelemre sem méltatták a konvojt, mint ahogy a vízhordó asszonyok látványa sem keltette fel érdeklődésüket. Örültek, hogy rövid időre elhalt a fegyverropogás, élvezték pillanatnyi pihenőjüket. Cigarettáztak és nevetgéltek, mint régi barátok egy nem remélt találkozás alkalmával. Egymással voltak elfoglalva, e pillanatban nem érdekelte őket semmi más, ami nem tartozott szorosan köréjük vagy hozzájuk.

Bár a vízhordó asszonyokat megnyugtatta a katonák közömbössége, mégis, a tudat, hogy kiismerhetetlen szándékú fegyveresek közelében álldogáljanak, félelmet váltott ki belőlük. Egy napja sem volt, hogy a német katonaság elfoglalta az ukrán falut, s aki csak tehette, rettegve húzódott félre a katonák útjából. Senki sem tudta, mi várhat rájuk. A megszállók szándéka a hódításon túl mindig rejtélyes és óvatosságra intő. Békés viselkedésük is fenyegető.

Az egyik asszony türelmetlenül sürgetni próbálta társait, tartva a késlekedés semmi jóval nem kecsegtető következményétől, ám a legfiatalabb, egy fekete fejkendős menyecske leintette.

Kétségek között várakoztak, bízva abban, hogy a ház előtti sürgölődés nem tart sokáig és kényszerpihenőjük sem vonja magára a katonák érdeklődését.

A menyecske feszült figyelemmel szemlélte a ház előtt zajló eseményeket. Az esti szürkületben az arcok vonásai már csak közelről voltak tisztán és élesen kivehetők, így első pillantásra a menyecske sem ismerte fel az autóból kiszálló alakot. Amikor a férfi kiléte mégis felsejlett benne, arca egyformán tükrözött csodálkozást és rémületet. Kissé előregörnyedt, mintha így jobban és közelebbről láthatná az eléje táruló jelenetet.

Az autóból kiszálló férfi alacsony volt, eltörpült az őt közrefogó vállas katonák között, akik két oldalt fegyveres sorfalat alkotva engedtek utat neki. Amikor a férfi a házba vezető lépcső első fokára lépett, egy pillanatra megállt és körbetekintett, mint aki egyetlen szemvillanással akarja felmérni környezetét. Fejének ez az egyetlen mozdulata elég volt ahhoz, hogy a tőle tisztes távolból figyelő fiatalasszony határozottan felismerni vélje.

A menyecske arca elé kapta mindkét kezét, mintha lidércnyomástól akarná megóvni szemeit.

— Te magasságos úristen! — suttogta még mindig arca előtt tartott markába, mégis elég hallhatóan ahhoz, hogy felkeltse a másik három asszony érdeklődését. Azok a jelzett irányba kapták fejüket, s noha a lépcsőn megálló alakot már tuszkolni kezdték befelé, így ők csak egy pillanatra láthatták, az arcukra kirajzolódó megrökönyödés elhitette a menyecskével, hogy nem téved. Ez a bizonyosság dermesztő hatással volt rá. Mozdulatlanul bámulta a fekete autót, földbe gyökerezett a lába, egy ismeretlen, hatalmas erő bénította meg.

Még akkor is így állt, amikor a férfi már eltűnt a házban, s az őt kísérő katonák is szétszéledtek. Távoli kutyaugatás rázta fel bénultságából. Hátrafordult, mintha csak az ugatás eredete után kutatna, vagy a kutyáktól remélne segítséget. Lassan tudatosult benne, hogy a falu lakosságát házaik mélye rejti, segítséget, ha szükségeltetik, sehonnan sem várhat, sőt, a rémülettől reszkető másik három asszony is tőle vár valamiféle elhatározást. Mégis nehezen mozdult, a gondolatától is irtózott annak, hogy neki ugyanabba a házba kell szállítani a vizet, amely alig egy perce nyelte el a látott férfit kísérőivel együtt. Mintha abban a kőházban egy gonosz szellem lakozna, maga az ördög, akinek elvetemült hatalmával szemben csak egyetlen védelem lehetséges: minél távolabb kerülni tőle.

Lehajolt a vödreiért, s lépésre emelte ólomsúlyú lábát. A másik három asszony is követte példáját. Nehezükre esett minden egyes lépés, és most már nem csak vödreik súlya miatt, de attól a tudattól is, hogy olyasvalaminek voltak tanúi, amit jobb lett volna sohasem látni.

Az élen haladó menyecske meg-megállt a következő lépéshez erőt meríteni, s ez minden újabb lépésnél egyre nehezebbnek bizonyult. Mintha egy görcsös marok tartaná őt vissza. Alig haladt néhány métert, ismét földre eresztette a vödröket, szembefordult az őt követő asszonyokkal.

— Láttátok? — kérdezte suttogva, elcsukló hangon.

A másik három némán bólintott. Ez a bólintás jelezte, mind ugyanazt látták.

— Te jóságos úristen! — szakadt fel újonnan a menyecskéből.

 

*  *  *

 

Reichenau ezredes az ágyat nézte áhítattal. Előbb csak messziről szemlélte kiválasztott fekvőhelyét, majd odalépett az ágy végéhez és megemelte a darócpokrócot. Némi csalódást okozott neki, hogy szalmazsákot lát epedarugós matrac helyett, csalódását azonban enyhítette a hófehér, tiszta lepedő.

Három napon keresztül elvétve hunyta le szemét egy-egy órára parancsnoki Mercedesének hátsó ülésén, s most úgy érezte, menten leroskad az ágyra az elemi erővel rátörő fáradtságtól. Mégis uralkodott magán, ha már ilyen luxusra tett szert, nem hagyja ki annak tartozékát, a melegvizes fürdőt sem. Áldotta tisztiszolgáját, amiért felfedezte ezt a házat, amely még egy öntöttvas kádat is őrzött falai között.

Olyan villámháborút még a Führer sem eszelt ki, gondolta az ezredes, amelyikben legalább háromnaponként ne tarthatnának egy kis pihenőt. Az oroszok jóval gyorsabban vonulnak vissza, mint azt bárki is képzelte volna róluk, ám tegyék csak, mentsék a bőrüket, amilyen sebesen tudják. Fussanak, ráérünk őket utolérni Vlagyivosztokban is.

A földszintes, ámbár nagy kiterjedésű öreg ház, amelyet Reichenau ezredes tisztiszolgája kiszemelt főnöke számára, s amelyet előző lakója fejveszetten hagyott maga után, valamikor a pópáé vagy a helyi földbirtokosé lehetett. Orosz muzsiknak álmában sem jutott ekkora kőház. Amikor a cári nacsalnyikot elkergették vagy fára húzták a bolsevikok, új nacsalnyik költözött bele, párttitkár vagy kolhozelnök, erre vallott az előszobából nyíló, irodának berendezett, két tágas szoba. E két helyiséget megérkezésük első órájában birtokba vették Reichenau emberei, és rövid idő alatt berendezték az ideiglenes főhadiszállást, önzetlenül az ezredes magánhasználatára bocsátva a ház többi részét.

A tiszt hümmögve bár, mégis elégedetten szemlélte végig a németországihoz képest szegényes és sivár épületet, különösképpen megörült a fürdőkádnak és az ágynak, amelynek lábánál e pillanatban tétovázott. Kényelmesebbik énje azt sugallta, próbálja ki, heverjen végig a szalmazsákon, de önuralma erősebbnek bizonyult. Tudta, ha megteszi, reggelig nem lesz ereje felállni onnan, márpedig a fürdőt nem akarta elszalasztani. Alárendeltjei a szomszédos konyhában már begyújtottak a sparheltbe, most már csak az asszonyoknak kell ideérni a kútról.

Az ezredes türelmetlenül csóválta meg őszülő fejét. Ez a népség a vizet nem hozza olyan sietve, mint ahogy az irháját menti, gondolta, s már azon volt, kiszól a legénynek, ha kell, korbáccsal noszogassa azokat a lajhármozgású, álmodozó asszonyokat, amikor kopogtak a szoba ajtaján.

— Végre! — sóhajtott fel Reichenau. Alig várta, hogy lerúgja csizmáját, levesse zubbonyát, ingét, gatyáját, s nyakig merüljön egy kád forró vízben. — Belépni!

A tisztiszolga helyett azonban Feigl hadnagy állt az ajtóban. A fiatal hadnagy feltűnően izgatott volt. Még csak nem is tisztelgett, mintha a szigorú katonai előírások teljesen kimentek volna a fejéből. E pillanatban nem is látszott másnak, mint egy begyulladt gyereknek, akire alaposan ráijesztett valaki.

— Azonnal jöjjön ezredes úr! — hadarta, miközben kezével is tett egy sürgető mozdulatot. Szélesre tárta az ajtót, s félreállt az útból, nehogy véletlenül is feltartóztassa parancsnokát nagy sietségében.

Reichenau rosszallóan vonta fel szemöldökét, legszívesebben lehordta volna a hadnagyot, ám látva a fiatalember kétségbeesett türelmetlenségét, bosszúsan legyintett.

„Valami nagy baj lehet, gondolta, ha már határozott parancsom ellenére is zavarni merészelnek.”

Más körülmények között büszkeség forró hulláma öntötte volna el pótolhatatlanságának eme ékes bizonyítékára, most azonban csak egy fáradt lépést tett az ajtó felé. Aztán rájött, hogy a várható fürdés reményében derékszíját pisztolyával együtt korábban a darócpokrócra dobta. Visszafordult, és tiszti méltóságának tudatában kimért mozdulatokkal csatolta magára a derékszíjat. Megigazította zubbonyát, menet közben fejére illesztette az asztalról felkapott tányérsapkáját, és elindult a hadnagy után.

 A hadnagy a jobboldali, tágasabb irodába vezette felettesét, ahol nyolc Wehrmacht katona sorakozott fel az utcára néző ablak előtt. A katonák tüzelésre kész géppisztolyokat szegeztek az előttük álló férfire, aki mozdulatlanul állt a szoba közepére helyezett íróasztal előtt. A férfi szürke, rangjelzés nélküli egyenruhát viselt, mindössze tányérsapkája árulkodott arról, hogy nem holmi közkatona. Kezeit háta mögött tartotta összekulcsolva. Egyenes derékkal állt, és konokul nézett maga elé.

 A belépő Reichenau tüstént az íróasztalhoz sietett. Fásultan roskadt le a karosszékbe, s csak ezután emelte tekintetét az íróasztal másik oldalán álló alakra. Borostás arca abban a minutumban hosszúra nyúlt. Jobb kezét a homlokához emelte, hüvelyk és mutatóujjával hosszasan dörzsölte mindkét szemét, aztán újra az előtte álló emberre meredt.

— Mein Gott! — motyogta maga elé, nem palástolva megrökönyödését.

 

*  *  *

 

  Prokujbisev fel-alá járkált irodájában, s egyre sűrűbben pillantott a bejárati ajtó fölé függesztett faliórára. A zárt ajtó mögött, egymaga tartózkodván az irodában, nem érezte szükségét nyugtalansága leplezésének. Korábban, a késő esti órák ellenére, egyre másra jöttek a hírhozók s tették le jelentéseiket asztalára. A frontról érkező írásos beszámolók elkeserítették, sorra el is tolta maga elől mindegyiket hatalmas íróasztalának sarkára. Végül megelégelve a jövés-menést, utasította az ajtó előtt strázsáló két NKVD tisztet, senkit ne engedjenek be hozzá.

 Az irodában megrekedt a levegő, hiába volt teremnek is beillő, tágas és magas helyiség. Prokujbisev most odalépett a duplaszárnyas ablakhoz, hogy szélesre tárja. Elég volt azonban résnyire nyitni az egyik ablakszárnyat, máris elment a kedve a friss levegőtől. A júniusvégi éjszaka langymelegét szívesebben szívta volna be irodájának áporodott levegője helyett, de a kinti zaj idegesítette. Ablaka alól motorzúgás hallatszott fel, indulásra kész teherautók dübörgése, ládákat szögelő kalapácsok kopogása, rakodómunkások káromkodása. A holdvilág fényénél serénykedő emberek a Kreml felbecsülhetetlen kincseit csomagolták, s rakták fel a várakozó teherautók platóira.

 Prokujbisev becsukta az ablakot, még a nehéz brokátfüggönyt is elhúzta. Ismét vetett egy pillantást a faliórára, miközben gondterhelten csóválta fejét. Határozott ember volt, a várakozás most mégis megbénította. Nagy idők nagy tetteket követelnek, amitől ő egy pillanatig sem riadt vissza, csakhogy a nagy tetteket pontosan kell időzíteni, s most éppen azt nem tudta eldönteni, mikor érkezik el a cselekvés ideje. Vannak dolgok, amiket a kelleténél korábban és későbben sem lehet véghezvinni, mert úgy az elhamarkodottság, mint a késlekedés katasztrófához vezethet. Márpedig az elmúlt néhány napban éppen elég kijutott a katasztrófákból, egy rossz döntés csak tetézné a bajt.

Tanácstalansága egy szemvillanás alatt megszűnt, amikor kivágódott az iroda ajtaja, s egy NKVD-s tiszt rontott be lihegve, olyan lendülettel, mintha az ablaknál sem akarna megállni. Két lépés után mégis megtorpant, megfordult, s eddigi hevességéhez képest meglehetős gonddal csukta be maga után az ajtót. Pillantását körbejáratta az irodán, majd miután meggyőződött arról, hogy rajtuk kívül senki sem tartózkodik a helyiségben, odasietett Prokujbisevhez. Egészen közel az arcához hajolt, homlokuk kis híján összeért, s hadarva suttogott valamit a fülébe. Aztán hátralépett, merev vigyázzállásba vágta magát.

Fiatal tiszt volt, szolgálatkész és törekvő, beosztásában megtanulta az önuralmat, s hogy arcizmainak egyetlen rándulása se árulkodjon arról, milyen gondolatok keringenek az agyában. Elsuttogott szavainak hatása most mégis olyan döbbenetet váltott ki belőle, amelyet képtelen volt palástolni. Kerekded arca megnyúlt, apró szemei kikerekedtek, még a válla is megremegett az ijedtségtől.

      Prokujbisev ugyanis, miután megemésztette a hallottakat, magából szokatlanul kikelve csak annyit mondott:

— Hülye.

A fiatal tiszt magára értette a megjegyzést, és gyors felfogása révén bizonyosra vette, pályafutása e pillanatban véget ért. Időbe tellett, mire rájött, hirtelen támadt aggodalmának semmi alapja nincs, a tömör jelzőt nem neki szánták.

Prokujbisev alig észrevehetően ingatta fejét, mint aki képtelen, vagy egyszerűen csak nem akarja felfogni azt, amit hallott. A tisztre ügyet sem vetve cammogó léptekkel az íróasztalához ment, belesüllyedt a bőrfotelbe, és két kezébe temette arcát.

Néhány percig ült így, mozdulatlanul.

Amikor kiegyenesedett, kezeit az ölébe engedte, elszántan emelte fel fejét.

— Kerítse elő Koronkovot — mondta határozottan. — És szedje a lábait, mintha parázs lenne a talpa alatt.

Amint a tiszt elhagyta az irodát, Prokujbisev felpattant a bőrfotelből, s gondterhelten ismét járkálni kezdett fel-alá. Felfogta, hogy e pillanatban olyan döntés előtt áll, ami meghatározhatja a világ további sorsát is, de az övét feltétlenül. Öröm és kétely hullámai váltakoztak benne. Egy olyan merész terv körvonalai sejlettek fel lelki szemei előtt, amitől először annyira megrémült, hogy meg is torpant járkálásában, és gyorsan körülnézett, mintha attól tartana, van valaki a közelében, aki a gondolataiba lát. Nehezen, az esélyeit latolgatva nyugodott csak meg, s jutott arra az elhatározásra, hogy az egyetlen helyes és járható út az, amit kigondolt. Amivel nem csupán további katasztrófáknak veheti elejét, de ha minden úgy történik, ahogy elképzeli, akkor még ő is olyan helyzetbe kerülhet, amit remélni sem mert volna soha.

Annak ellenére, hogy szürke eminenciásként jelentős befolyása volt a politika és az élet minden területén, elégedetlen volt helyzetével. Igaz, sohasem akart rivaldafénybe kerülni, de sokkal nagyobb hatalomra vágyott.

Egy ördögi vigyor jelent meg ábrázatán, amikor rádöbbent, hogy tudat alatt már akkor megszületett benne az elhatározás, amikor Koronkovért küldött.

 

*  *  *

 

 Aznap éjjel Berlinben álmából riasztották fel Canaris tengernagyot, az Abwehr nagyhatalmú főnökét. A hírre, amit közöltek vele, minden álom elszállt a szeméből. Egy szemvillanás alatt éberré vált, agyának kerekei mozgásba lendültek.

A kapott hír hallatán előbb akaratlanul is kételkedett, hiszen amit közöltek vele az majdnem egyenlő volt a lehetetlennel. Ámde rögvest meggyőzte magát, hogy emberei bármennyire nem bízott meg senkiben nem vezetik őt félre. Sok értelmét nem is látta ennek az eshetőségnek. Ha viszont igaz a hír, akkor…

Gondolatban haladéktalanul számba vette, mi a legfontosabb teendője. Tisztában volt azzal, nem ő az egyetlen, akit értesítettek, és csak remélni merte, mindazok, akik vele egyidőben megkapták ezt a hírt, rendelkeznek a kellő megfontoltsággal ahhoz, hogy egyelőre ne verjék nagydobra. Biztos volt afelől, hogy a kapott hír adta lehetőségeket sokan akarják kihasználni, s a dicsőséget is mindenki a magáénak akarja majd tulajdonítani. Ez azonban egy cseppet sem aggasztotta, sohasem vágyta, sőt inkább kerülni igyekezett a nyíltszíni tapsot. Aggálya csak egy ember miatt merült fel.

Ez az ember Göbbels volt, a harmadik Birodalom propaganda minisztere.

A sánta ördögöt — ahogy magában nevezte — az övével merőben más irányelvek vezérelték a politika útvesztőiben. Amíg Göbbels a hírverés nagymestere, addig ő, Canaris a kulisszák mögötti, lehetőleg a legnagyobb titokban végrehajtott cselekedetek embere volt. Ennek következtében mindenkit csak annyi tájékoztatásban részesített, amennyi elengedhetetlenül és elkerülhetetlenül szükségesnek bizonyult.

Göbbelst hívta tehát elsőnek.

— Mi olyan fontos, hogy éjnek idején felzavarjon? — hallotta a propagandaminiszter neheztelő hangját.

— Ezek szerint Önt még nem értesítették.

— Miről kellett volna? — Göbbels hanghordozása már nem volt sem álmos, sem méltatlankodó.

Canarist mosolyra késztette a mohó érdeklődés. Élvezte helyzetét, kaján örömmel töltötte el az a tudat, hogy máris szerzett Göbbelsnek egy álmatlan éjszakát.

— Önt is értesíteni fogják, mégpedig azt hiszem, hamarosan.

— Tengernagy úr — hangzott az ingerült replika —, ne feltételezze rólam a megbízhatatlanságot, nem tartozom a kétes jellemű beosztottjai közé.

— Félreért, kedves barátom. Szó sincs bizalmatlanságról. És még csak nem is titokzatoskodom, csupán óvatos vagyok, amire önt is szeretném kérni. Mint említettem, rövidesen egy olyan hírt fognak közölni önnel, ami könnyen elővigyázatlanságra késztetheti önt. Ettől szeretném óva inteni.

— Ne beszéljen rébuszokban. Miért mástól kell megtudnom azt a hírt, aminek ön már nyilvánvalóan a birtokában van. Máskülönben nem hívott volna.

— Igaza van. Csupán azért nem közlöm önnel, amit hallottam, mert meggyőződésem, hogy azt másoknak is igazolni kell. Azaz, világosabban fogalmazva, ha más csatornából értesül róla, akkor az annak bizonyítéka, hogy hihető.

— Úgy beszél, mint aki feltételezi rólam, kételkedek az ön szavahihetőségében.  Göbbels ismét tónust váltott. Noha volt egy fikarcnyi szemrehányás is a hangjában, ezúttal inkább bizalmaskodni akart.

Canaris azonban hajthatatlan maradt.

— Ne próbálja kicsikarni belőlem, amit úgyis megtud rövid időn belül. Hanem hallgasson rám, Göbbels. Maga nem pusztán értelmes ember, de az esze is vág, mint a borotva, és képes józanul mérlegelni. Ha így tesz, megérti majd, miért hallgatok most. És remélem azt is megérti, miért kell önnek is hallgatni. Egy-két napig még feltétlenül. Egy idő előtt nyilvánosságra hozott hír óriási blamázs lehet, ha tévesnek bizonyul. Ezért kérem, ismétlem, kérem önt, hogy hallgasson róla. Holnap estére, vagy talán még előbb kezemben lesz a bizonyíték, amit természetesen ön is megtekinthet. Akkor aztán világgá kürtölheti. Sőt, akkor éppen magának kell majd a világ tudomására hozni. Hiszen ehhez senki sem ért úgy, mint ön, kedves barátom. Jó éjt.

Canaris egy pillanatig sem hitte, csupán remélte, hogy szavainak lesz foganatja. Göbbelst lenézte, de nem becsülte alá. Gyors felfogóképességére és eszére tett megjegyzése őszinte elismerésből fakadt. Ami mégis nyugtalanította, az a gondolat volt, hogy felfogó és ítélőképesség nem mindig párosulnak.

 

*  *  *

 

A vízhordó asszonyok beléptek a kőházba, és tanácstalanul álltak meg az előtérben. Németül egyikük sem beszélt, oroszul — félénken ugyan — odaszóltak két katonának is, de mind a kettő elsietett mellettük, anélkül, hogy szavaikat figyelembe vették volna. Nem maradt más, mint várni, amíg valaki odalép hozzájuk, hogy elvezesse őket oda, ahol megszabadulhatnak vödreiktől, s talán a félelmüktől is. Magukban fohászkodtak, hogy mihamarabb kijussanak innen sértetlenül, baj nélkül, és visszakerüljenek otthonaik remélt védelmébe. A várakozás minden perce hatványozta szorongásukat.

De a jövő-menő katonák durván félretaszították, szinte odalapították őket a falhoz, ügyet is mindössze addig vetettek rájuk, amíg útban voltak. Amint a falhoz lettek szorítva, senki sem törődött velük tovább, mintha csak a ház mozdulatlan tartozékai lennének.

Pattogó vezényszavak hallatszottak mindenfelől, mindenki lótott-futott, a ház most jobban hasonlított egy felbolydult méhkasra, mint egy hadsereg valamely csapattestének főhadiszállására. Mintha csak egy bomba csapott volna be a közelben, vagy támadás fenyegetné az épületet, lázasan kapkodni látszott mindenki. Sietve jöttek-mentek közlegények és tisztek, értesítéseket hoztak, parancsokat vittek, az asszonyokra senki sem hederített.

Mindaddig ott álltak reszketve, hideglelősen a fal mellé húzódva, míg Reichenau ezredes ki nem lépett az irodának berendezett szobából. Meglátva az asszonyokat, meghökkent. Időközben teljesen megfeledkezett a meleg fürdőről, az ágyról, de még a fáradtságáról is. Természetesen az is kiment a fejéből, hogy asszonyokat küldött a kútra. Gondolatai egészen máshol jártak.

Berlinbe készülődött nagy sietséggel, ahol reményei szerint kitüntetések halmaza várja, s ahol majd dicsőségben is fürödhet, nem csupán egy kád forró vízben.

Hátrafordult és parancsokat osztott, aminek hatására négy katona rohant ki a szobából. Se szó, se beszéd, kettő a vödrök után nyúlt, mialatt a másik kettő gorombán taszigálni kezdte az asszonyokat a kijárat felé.

— Los, los! — löktek rajtuk nagyot az ajtóban.

A fekete fejkendős menyecske bukdácsolása közben még visszanézett, hogy ne érje váratlanul egy újabb durvaság, s ekkor a visszatérő katonák között ismét felbukkant a korábbi rémületét kiváltó alak. A férfinek csak a fejét látta, azt is mindössze egyetlen szemvillanásig, ám ez is elég volt ahhoz, hogy két karját széttárva, hessegető mozdulatokkal sietségre ösztökélje társait. Közben többször is elismételte:

— Ő az! Ő az! Láttam!

Szaladva tették meg az utat az első sarokig, ahol egy romba dőlt faház fedezékében lihegve megálltak. A menyecske gyorsan körülnézett, s miután meggyőződött arról, hogy teremtett lélek sincs látó- és hallótávolságban, odafordult a másik három asszonyhoz. Az egyik mondani, vagy kérdezni akart valamit, de a menyecske szája elé helyezte mutatóujját.

Pszt! Soha senkinek egy szót sem arról, amit láttatok! A férjeiteknek sem. Senkinek. Megértettétek? Addig vagyunk biztonságban, ameddig hallgatunk róla, mint a sír. Talán még addig sem. Valószínűleg a németek sem sejtik, hogy láttuk őt. Tőlünk se tudja meg senki. E nélkül is éppen elég baj szakadt a nyakunkba.

A három asszony némán és szófogadóan bólintott.

 

*  *  *

 

Szergej Ivanovics Koronkov sohasem készült színésznek. Apja nyomdokaiban műszerésznek tanult és kiváló műszerész lett belőle. Ezt nem csupán veleszületett kézügyességének, hanem annak is köszönhette, hogy jó megfigyelőképességgel áldotta meg a sors. Elég volt egyszer ellesnie valamilyen munkafogást, annak legapróbb részleteit is emlékezetébe véste, s amit így tanult, azt később hajszálpontosan képes volt utánozni. Ez a mímelő képessége nem szorítkozott kizárólag szakmai trükkök elsajátítására. Tökéletesen tudta imitálni munkatársait, ismerőseit, jellegzetes mozdulataikat, de gyakran még hanghordozásukat is. Nem gondolt arra, hogy ezt az adottságát kihasználja, megelégedett azzal a sikerrel, amit környezetének időnkénti szórakoztatása kiváltott.

Tizenöt éve történt, hogy egy nyári napon, munkából hazafelé tartva egy filmforgatást látott a Jaroszlavszkij pályaudvar közelében, s egyéb dolga híján megállt bámészkodni. Egy jelenetnél a rendező az egyik mellékszereplőt instruálta, aki nehezen akarta megérteni, mit kíván tőle a direktor. Egy bámészkodót kellett volna alakítania, aki lábujjhegyre állva feszült érdeklődéssel néz a körülötte állók válla fölött a pályaudvar felé. Koronkov akaratlanul is utánozni kezdte az ügyetlenkedő férfit, s a rendezőnek elég volt egy pillanatra a bámészkodók felé fordítani fejét, rögtön feltűnt neki a segédszínészt imitáló néző.

Néhány perccel később Koronkov a statiszta szerepében találta magát.

A forgatás végeztével a rendező megkérdezte tőle, volna-e kedve színházban is statisztálni. Koronkov egy percig sem tanakodott a válaszon. Nem ismerte ugyan a kulisszák világát, de úgy vélte, nincs semmi vesztenivalója. Jövedelme sem lesz kevesebb, gondolta, és a színfalak között az élet is változatosabb, mint a műhely munkapadja mellett.

Így lett Koronkovból segédszínész egy moszkvai kamaraszínházban.

Élvezte új munkakörét, felettébb szórakoztatta, amit csinált, és igazából azt sem bánta, hogy nem kap jelentősebb szerepeket. Amire egy idő után mégis vágyakozni kezdett, az nem főszerep, hanem a direktor pozíciója volt. Irányítani szerette volna a színészeket, a díszletmunkásokat, de még a jegyszedőket, sőt, szíve szerint még a nézőket is. Mindinkább elhitette magával, az ő instrukciói alapján minden sokkal jobban működne a színházban. Minduntalan beleszólt mások munkájába, aminek az lett a következménye, hogy kis híján kiutálták őt a teátrumból.

Egy nap aztán mégis kapott egy olyan szerepet, ami kiemelte őt az egyre kiállhatatlanabb komédiások közül. Egyetlen ember szerepét kellett csak felvállalnia, azt viszont igen gyakran és a legváltozatosabb helyszíneken. Ebbe a szerepébe gyorsan beleszokott, noha nem követeltek tőle különösebb alakítást, legtöbbször elég volt csak mutatkoznia. Mégis élvezte új rendeltetését, mindenekfelett azt, hogy autóval vitték hozták, amikor arra szükség volt. És persze élvezte a szerepvállalás legnagyobb hasznát, egy önálló lakást az Arbaton, olyasvalamit, amit kevesen tudhattak magukénak.

Szergej Ivanovics Koronkov most itt ült lakásának sarkában, egy bőrfotelben, és várakozott. Idegtépő várakozás volt ez, a hiábavalóság tudatától gyötörve. Amióta a németek egy hete megtámadták a Szovjetuniót, mintha mindenki megfeledkezett volna róla. Pedig mekkora áldozatot hozott ezért a szerepért! No persze, ez nem is akármilyen statiszta szerep volt. Heteket, sőt hónapokat töltött el szerepének alapos megformálásával. Olvasott, figyelt és kutatott minden hozzáférhető helyen, csakhogy kifogástalanul tökéletes legyen a megszemélyesítés. És nem csupán a külsőségekben. Ráadásul minden pillanatban készen állt, hogy haladéktalanul rendelkezésre álljon, ha szükség van rá.

Most mégis úgy tűnt, mindenkinek mindenre nagyobb szüksége van, mint őrá.

Ágyába készült, amikor dörömböltek az ajtaján.

Egy fiatal NKVD tiszt állt a küszöbön, aki már nem először jött el érte.

Koronkov elégtétellel nyugtázta, hogy mégsem vált olyan hasznavehetetlenné, mint ahogy azt már-már kezdte elképzelni.

 

*  *  *

 

Reichenau ezredesbe visszatért az élet. Úgy állt a kőház előtt, motorját járató Mercedese mellett, akár egy győztes hadvezér, akinek lábai előtt hever a világ. Egy kissé még mindig hitetlenkedve ugyan, mégis diadalittasan szemlélte katonáit, amint a bilincsbevert foglyot a páncélautóhoz kísérik. Megvárta, míg az emberei a fogollyal együtt eltűnnek a pácél-autóban, aztán ő is beült a Mercedes bőrülésére. Büszkén fennhordva fejét, jelt adott az indulásra.

A páncélautót és a parancsnoki Mercedest elől hátul géppuskákkal felszerelt oldalkocsis motorkerékpárok vigyázták, Dáriusz kincsét sem védhették jobban a perzsa testőrök. A konvoj a falutól néhány kilométerre elterülő mező felé indult, ahol egy Junkers repülőgép várakozott az ezredesre és foglyára.

Reichenau ezredes irtózott a légi utazástól. Nem az életét féltette egy esetleges balesettől, a frontvonalban nem egyszer adta tanújelét bátorságának. Sokkal inkább tartott attól, hogy a légörvényektől felkavarodik a gyomra, s az önmagában is kellemetlen okádhatnék kivetkőzteti őt tiszti mivoltából. Ezúttal azonban nagyon igyekezett nem gondolni erre. Útjának végcélja lebegett a szeme előtt, s ez alkalmasint minden más aggodalmát elnyomta.

A foglyot, aki látszólag engedelmesen tűrte sorsát — ugyan mi mást tehetett volna? — a katonák egy szemvillanás alatt feltuszkolták a repülőgépre. Reichenau ezredes utolsónak szállt fel, s amint annak ajtaja becsukódott mögötte, máris pörögni kezdtek a propellerek, a gép meglódult.

Az ezredes foglyával szemközt helyezkedett el az oldalfalra szerelt padon. Gyomra görcsbe szorult, egy kis időre még a szemét is lehunyta, s csak akkor nyitotta fel újra, amikor a Junkers elérte az utazási magasságot, és a görcsöt is enyhülni érezte. Ekkor körbenézett a fegyvereiket szótlanul markoló katonákon. Megnyugvást érzett — s ezt rögtön furcsának, egy kissé megalázónak is vélte —, amiért nem egyedül utazik foglyával. Mintha még így is tartania kellene a vele szemben ülő alaktól.

Mindez nem tükröződött sovány és beesett arcán, a szeme alatti karikák is csupán fáradtságról, kialvatlanságról árulkodtak. Mereven, átható tekintettel kémlelte foglyát, aki éppolyan mereven és érzéketlenül nézett vele farkasszemet.

A gép belsejében pisszenéstelen csend uralkodott, csak a Junkers motorjai zúgtak álmosító egyhangúsággal, s ez a monoton hang némiképp elbódította Reichenaut. Gondolatai valahol az ébrenlét és álom határán imbolyogtak, hol a valóságot érzékelve, hol pedig a képzeletben elmerülve. A foglyára meresztette szemét, ám annak arca helyén egy egészen más arcot látott. Ez a fantom arc a Führeré volt, és diadalittas fintorba torzult. Ő pedig, Reichenau ezredes örömmámorban úszott, amiért neki, egyesegyedül neki adatott meg kiváltani Führeréből ezt a határtalan boldogságot. Félálomban akaratlanul is a vállához nyúlt, ahol ujjaival tábornoki rangjelzést vélt kitapogatni, majd keze a válláról az álla alá csúszott, hogy hálatelten megragadhassa a nyakába akasztott, tölgyfalombbal ékesített Vaskeresztet.

A repülőgép megrázkódott, és az ezredes felriadt. Ujjai zubbonyának gombját szorongatták. Látomás szerezte öröme mégsem illant el teljesen. A fogoly, az ő foglya, ott ült vele szemben, két Wermacht katona által közrefogva. És ez volt a lényeg.

 

 

      Folyt. köv.

Legutóbbi módosítás: 2012.05.10. @ 12:31 :: Bányai Tamás