Én tizenöt éves voltam és apám harminchat, amikor elhagyta anyámat. Nem azt mondtam, hogy minket, mert én nem éreztem magam elhagyva. Tizenöt éves voltam és semmit sem értetettem a körülöttem levő világból. Még saját magamat sem. A kutyánkat sem. Se semmilyen más lényt, lett légyen az akár egy piaci légy.
A szüleim kapcsolatát meg még ennyire sem. Nem értettem, mi tartja őket együtt, meglepett, hogy apám napról napra hazajött, ahogy szüleim mindent elkövettek tengerparti nyaralásunk érdekében. Ha rendben is ment otthon minden egy kialakult rend szerint, amitől nem lehetett eltérni, a közös nyaralás mindent felfordított és őrületté változtatott.
A tengerparti nyaralás minden rejtett gyűlöletet felszínre hozott, valamilyen kimeríthetetlen forrásból táplálkozva, sőt egyre szaporodva ott a mélyben, ahol eddig lappangott. A tengerpart azóta a föld legveszélyesebb helyének tűnt számomra, de mélyen lenyűgözött. Egy veszélyes, keserű tenger. Valószínűleg a családunkban uralkodó, a tengerrel szembeni oktalan félelem miatt is. Anya mindig tiltott a víztől. Ne menjek tovább, ha a víz már térdig ér. A tenger fenéken gödrök találhatók, melyek beszippantanak, s a sötét gödrök örökre elnyelnek. Ezért aztán óvatosan lépegess, vigyázva tedd a lábaidat egymás elé. Azt mondták, teljesen fölösleges megtanulnom úszni. A végén úgyis belefulladok. Sok vízbefulladtat láttam a parton, szinte minden nyáron. Az áldozatok minden alkalommal férfiak voltak, így aztán, ha valaki vízbe fullad, férfiak jutnak az eszembe. A vízbefúltak férfiak. Fiatalok, öregek, kisfiúk. A nőkből hableány lesz és eltűnnek a vízben. Ők a túlélők. Valahogy kiutat találnak.
Így áll a helyzet a közúti balesetekkel is. Azok is mindig férfiak. Egyik fiatal, a másik egy ősz hajú. Különösen az a fehérhajú — ott a fővárosi templommal szemben —, maradt mélyen bevésődve az emlékezetembe. Tavasszal, vagy ősszel történt, amikor csak az iskolai egyenruha volt rajtam, iskolánk, a Művészeti Líceum hatalmas emblémájával a mellén. Le akartam menni, hogy alaposabban megnézzem. Békésnek látszott a szép arcú öregember. Furcsának találtam, hogy alig volt vér körülötte, kivillant a csont kifordult csípőjénél. Szóval, úgy hiszem, a belesetek a férfiakkal történnek meg. A nők madarakká válnak és tovaszállnak.
Visszatérve arra, amit előbb mondtam, soha sem értettem, mi tartja együtt a szüleimet. Egy tizenöt éves gyerek érdektelenségével vettem tudomásul, hogy apám elköltözött a házból. Csöppet sem érdekelt, tudni sem akartam róluk, egyikükről sem, megvoltak a saját gondjaim. Tulajdonképpen abban az időben zavartak a szüleim.
Tengeri nyaralásunk hangulata kibírhatatlanná torzult, s mialatt én felújítottam kapcsolatomat a tengerrel, apám egyetlen szót sem szólt anyához. Nem otthon voltunk, a napi megszokások védelmében, az ismert környezet varázsában, itt nem tudtunk elvonulni a világ elől. A tenger egyik nap hullámzott, a másikon simán terült el. A partra köpött mindenféle kagylót, algát, csigát és vízbefúltakat. Ezek módfelett érdekeltek. Igazolva láttam az elméletemet, hogy a nők hableánnyá válnak és elúsznak messze, vagy túlélnek minden mélybehúzó veszélyt, hogy ellenállóak és egyezségre jutnak a tengerrel. Emlékszem, arra a napra, amikor szinte megfulladtam, de csak szinte. Mert lány létemre ez lehetetlen volt, mint már mondtam. Lehettem úgy nyolc éves, de fogalmam sincs mennyi időt töltöttem a víz alatt miután elsodort egy hatalmas hullám. Tény, hogy életben maradtam, legalábbis azt hiszem. Talán tudtam lélegezni a víz alatt a kopoltyúimmal. A tenger számomra egy olyan erőt jelent, amitől nem szabadulhatok, ahol a valódi érzelmek törnek felszínre, ahol az leszel, aki vagy valóban. Ahol nem hazudhatsz. Ahol újra te vagy te. Kénytelen vagy szembenézni az igazsággal. Egy hely, ahol felismered az elfogathatatlant.
Apám nem igen beszélt. Most amikor írom ezt a szöveget és lenyomom azt a négy billentyűt: a p á m, a lábjegyzethez írom, mert soha nem szólítottam így: apám, csak a becenevén. Ezt a lábjegyzetet majd később írom le, egy más alkalommal. Vagy soha. Azt a megállapítást — hogy nem igen beszélt —, pontosítom, soha nem beszélt. A beszédet arra használta, hogy közölje a legszükségesebbeket. Így, ha szólott valamit, a szavai óriási súlyt kaptak. Ha egy szót a száján kiszólt a helyzet valamilyen kényszerítő hatása alatt, tudhattad, hogy az létfontosságú. Soha nem beszélt saját magáról, egy másik személyről, nem mondott véleményt semmiről, nem szólt arról, mit érez, mit gondol, mit akar, mit tud, mit szeretne tenni, mire vágyik. Ő egy olyan személy volt, aki megtartotta magát sajátmagának, a kommunikációt a legszükségesebbre korlátozta. Amit tudok róla, az mind közvetve jutott el hozzám. Művészeti albumok a könyvtárból, könyv a jóga gyakorlatokról, melyeket nagyobb koromban meg akartam tanulni, nagynéném lakásán a falra kirakott festmények, összetépett versek csomója, melyeket anyu kidobott a szemétbe, egy féltékenységi rohamában. Valamint néhány kikerülhetetlen mondat: „mit eszünk?”, vagy más ilyen mindennapi gyakorlati kérdés.
Egyetlen egyszer hallottam tőle egy kijelentést, amit a nagymamámhoz intézet, aki bigott templomba járó volt, és apám maró cinizmussal megjegyezte, csöppet sem udvariasan: „Nincs isten!” Ez azon kevés dolgok közzé tartozott, melyekről azt tartotta, másokkal is közölheti.
A másik kijelentést akkor tette, amikor elhagyta anyut és elköltözött a házból. Úgy maradt ez az emlékezetemben, mintha kőbe vésték volna. Már nem is tudom pontosan, mennyit kaptam anyutól, hogy menjek el és hívjam haza. Mindenesetre egy elég szerény összeget. Én nem mondhattam apának, hogy jöjjön haza, nem az én dolgom, különben magam is szíves örömest elmentem volna otthonról, s így egyetértettem vele. Előbb egyáltalán el sem akartam hozzá menni, gondoltam majd az hazudom anyának, hogy voltam és a pénzt megtartom. Aztán azt a köztes megoldás jutott eszembe, hogy elmegyek, köszönök, s hallgatok arról, amiért küldtek, otthon pedig anyu lábai elé vágom a bankókat.
Nagymamámhoz költözött, ahol én tíz év múlva egyedül laktam, miután magányosan, agydaganatban meghalt. Nagymamám most nálunk lakik, de a különbség alig látszik, mert azelőtt is állandón itt volt, hogy vigyázzon rám és a testvéremre. Az anyu és a közte levő viszony valami különleges volt. Olyan erős, hogy se mellettük, se közöttük nem hagyott helyet másoknak, de még a házban se. Ritkán látni ilyen szoros kapcsolatot két ember között. Egyek voltak mindenben. Nem volt szükségük kívülről senkire. Elegendőek voltak egymásnak. Egyformán gondolkoztak, összetartóak voltak, a világegyetemet jelentették egymás számára, az otthont, a támogatást, és mindent, amit csak jelenthet egyik ember a másiknak. Ez valami olyan nyomasztó dolog, hogy csak ők maguk érthették. Miután nagyobb lettem értettem meg: minden ember másoktól kapja az erőt. Az erőt a folytatáshoz, az előmenetelhez, az élethez, a lélegzetvételhez. Anyu és nagymama egymásba lehelték ezt az erőt. Az általános felfogás szerint, az ilyen jellegű kapcsolat házaspárokra jellemző, de ez így nem igaz. Hibás megállapítás. Sokkal ritkább házaspárok között, mint testvérek, vagy szülő-gyermek viszonyában. Ez a fajta kapcsolat sokféle módon megnyilvánulhat, de senki sem érti. Tény, hogy ritka, de akármilyen formában is jelenik meg, fel lehet ismerni.
Említettem, hogy apám még egy másik alkalommal is tett nekem egy létfontosságú kijelentést, de ez négyszemközt történt, őszintén, csak az én számomra. Minden gondolatot, érzést, megélést megtartott magának. Ezek túlságosan meghittek voltak. A saját külön világához tartoztak, soha nem juthattak más ember szeme elé, hogy elemezzék, magyarázzák, kinevessék, vagy csodálják. Nekem sem volt fogalmam mit gondol, mit érez, mit él át. Tetszett nekem, hogy szakadár vagyok mellette a családban, ami nem is igaz, mert nagyon jó nagymamámmal a viszonyom. Anyuval már nehezebb a helyzet, különösen, amikor elsős, vagy másodikos, koromban kijelentette, hogy a szülészeten valami hiba történhetett, mert ő fiút szült, és ez szerinte igaz lehet, mert senkihez sem hasonlítok a családban. Első dolgom az volt, hogy elmondtam az osztályban, hogy én nem is szüleim gyereke vagyok, mert elcseréltek a szülészeten, és valódi szüleim valahol messze élnek. Végül az egyik szomszédasszony, aki hallotta a szavaimat, egyszerűen félresöpörte ezt az üres fecsegést. Megmagyarázta, hogy anyu csak viccelt. A családom nem vette rossznéven, hogy elhencegtem azzal, hogy nem vagyok az anyu gyereke, volt erre példa már előbb is: nagynéném, anyu nővére azt mesélte az iskolában, hogy az édesanyjuk meghalt. Nemrég, amikor szóbahoztam előtte, így szólt: „Mónika, ez hagyomány nálunk. Családunkban az anyák viszonya gyerekeikkel teljesen érthetetlen. A legjobb esetben is az egyiket kedvelik, kényeztetik, s a többit gyűlölik és elhanyagolják.”
Az a kijelentés, amit apám tett, amikor meglátogattam az elköltözése után, így szól: „Ő megért engem.”
Én nem kérdeztem, miért akart elmenni a házból, kivel, és miért. Nem akartam tudni, hogy néz ki az a másik asszony, mi a neve, mi van közöttük, hogyan történt mindez, mikor kezdődött, hogy folytatódott, mik a terveik. Vagy mégis találkozzam vele? Nem értem, honnan van bennem ez a közömbösség. Biztos telve voltam önmagammal, mint minden kamasz, lehet, hiányzott belőlem minden megértő szándék, vagy nem vettem őket komolyan. Igen, magamévá tettem anyu véleményét. Nem vettem komolyan a helyzetet, úgy gondoltam, ez csak egy durva tréfa, elkényeztetett gyermekek játéka, egy önzési roham, egy idealista ostobasága. Anyu úgy vélekedett: megint rájött, de visszajön. Vissza bizony. Elmúlik neki és visszatér.
Most, negyvenévesen másképpen látom a dolgokat.
Azon gondolkodom, vajon mit mondott volna apám, ha beszél? Mit jelentett számára az a lépés, amit megtett? Harminchat éves volt, két gyermek apja. Mégis megtette ezt a nagyon nehéz lépést, amin hosszú ideig rágódott. Ameddig velünk lakott egy fedél alatt, hallgatott, viselte ezt a terhet, gyötrődött az elhatározása miatt, mérlegelte, mi lenne a legjobb, hogyan békítsen ki mindenkit, bátorságot próbált összeszedni, hogy megtehesse ezt a lépést. Próbálta felfogni, mi történik, mi lenne a legmegfelelőbb mindenki számára. Igyekezett eldönteni, mit kell tennie a túlélésért, melyek elkerülhetetlen dolgok az életben, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá seperni. Mi a legjobb a gyerekeinek és neki magának? Mennyire nyomaszthatta ez az elhatározás, hisz’ maga is átélte szülei válását, ő pedig apjához került és szörnyű, nélkülözésekkel teli, szeretet nélküli élete volt, még enni is a szomszédok adtak neki. Attól fogva soha nem beszélt az anyjával. Ellenségként tekintet rá. Talán ez az ellenérzés volt az egyetlen, mely nála megnyilvánulni látszott. Mint a jéghegy csúcsa: az anya, aki elhagyta, aki megtagadta, aki újra férjhez ment, és másik gyereket szült. Akinek fogalma sem volt arról, ő miken ment keresztül.
Anyu tudta, mit tesz, mikor elküldött hozzá. Apám rám nézett, és hallgatott. Megkérdeztem, hogy van, és ennyi. Ennek a nagy hallgatásnak közepette jelentette ki: „Ő megért engem.” Lehet, még azt is megmondta, hogy hívják, de már elfelejtettem. Számomra családunk életének csak egy jelentéktelen közjátéka volt, valami semmiség, csak egy hamis hang, ami nem vezetett sehová sem.
Másnap apám hazajött. Az élet ott folytatódott, ahol abbamaradt. Semmi se változott. Eltűntek a nyomok, kitörlődtek a memóriából, csak egy tréfa volt, egy pillanatnyi őrület. Olyasmi, ami említésre sem méltó. De az a szó — ő megért engem —, befészkelte magát az agyamba, és nem hagy nyugodni. Most negyvenéves fejjel sajnálattal gondolok apámra, a pénzre, amit tizenöt évesen azért kaptam, hogy felkeressem, mert megszökött a kötelességei elől, és árulónak érzem magam, akit meg lehet vásárolni egy akármilyen kis összeggel. Megvásárolható és olcsó.
Apám drága, tudom, hogy már késő minden, hogy nem beszélgethetünk, mivel külön világban létezünk (azt olvastam az interneten, hogy az ateisták lelkei, mivel se a pokol, se a mennyország nem fogadja be, és újjá sem születhetnek, egyszerűen a tenger fölött lebegnek), de módfelett kíváncsi vagyok, mit mondanál, ha beszélnél. Ha elmagyaráznád, hogy éltél közöttünk, a lakásunkat betöltő nagy egyéniségek, a félelmetes mindentudó istenségek között, akik olyan törvényeket hoztak, melyek nagymamámnak és anyunak megfelelnek, melyek megvetést eredményeztek, ki nem mondott szavak alá temetve, a ki nem ejthető kétség szavai mögé, melyek elárulnak, ha felszínre bukkannak. Nem engedted életre kelni ezeket a szavakat, nehogy fenyegetőnek vegye bárki. A munkába nagyon korán mentél, és nagyon későn jöttél, ahol mérgező anyagokkal dolgoztál a legelemibb védekező eszközök nélkül, hogy minél több pénzt hozzál haza, hogy vehess nekem egy fényképezőgépet, de nem csak nekem, hanem a nővéremnek is, meg a húgomnak is, akit anyu azután szült, hogy visszatértél hozzánk, és akit te nem akartál, mert attól féltél, nem lesz időd felnevelni. Nem garantálom, hogy megértelek, pedig fogalmad sincs, mennyi közös van bennünk, és hogy ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottunk mindketten az évek folyamán, de biztosítalak, törekedni fogok, és lehet, negyvenéves koromra megérem, hogy megértsem az embereket, amikor beszélnek…, vagy amikor hallgatnak. Különösen azt szeretném hallani, hogy miként sikerült lemondanod arról a személyről, meddig tartott, ameddig elmúlt; a pokol hány bugyrán mentél keresztül, amíg legyőzted vágyaidat, és hogyan sikerült elrejtened érzéseidet előlünk, hogy ugyanannak a személynek látszódj, aki azelőtt voltál, mindig ugyanaz, pedig ezerféle módon megváltoztál. Szeretném továbbá, ha megadnád annak az asszonynak a címét, mert szeretném látni, hogy néz ki, és találkozni vele, aki megértette az apámat, hogy megmondja nekem, ki is voltál valóban. Hányan tudnák az életben megmondani közülünk valakiről: ő megért engem?
Ui: Az idén is lemegyek a tengerre.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: dr Bige Szabolcs-
