A negyvenes évek dereka, vége a háborúnak. A hadifoglyok — ki nyugati, ki keleti táborokból —, betegen, tönkretetten kerülnek haza. Csont-bőr, vagy vesebajos, püffedt emberi roncsok. Itthon várják őket ifjú feleségek, egyik-másik még majdnem gyerek!
Ő is hadifeleség, szűz menyecske, aki távesküvőn mondta ki a boldogító igent, ezzel is buzdítva párját. Szeretett egy szép, délceg legényt, akivel levelezett, a fronton férje lett. Fogságból, hazakerül egy roncs (jó ha ép), akit nem is ismer. Két idegen, azért összebújnak, ott az egész család. Nem beszélnek, nem szólnak, elfojtott érzelmek súlyos terhe szelídíti kapcsolatukat. Az öröm nagy, mégsem gyász, hanem öröm, mert életben van. Mind a ketten mást vártak. Mind a ketten mást szerettek, egy szép álmot, egy szép, egészséges legényt, egy vékony leányt. Nem azt az embert, aki nehezen lélegzik, felriad, és álmában csatakosra izzadja a dagadó párnát, dunnát. Azért összejön egy-két gyerek.
Az ország szegény, a paraszt ugyan eszik, de nyomorog. Zsákból varrt ruha az emberen, másra nem telik. Hosszú pendely a fiúkon, még kicsik, jó az. Ne divatoljon az, akinek nem telik. Az asszony maga varrta ruhában megy az első választásra. A nagykabát selyméből varrta, este kimosta, reggelre megszáradt. Az egyszem gyűrűjét, a karikát, és az ezüst orvosságos kanalat beadták még negyvennyolcban az újjáépítéshez.
Nem lesz több gyerek. Mire? Már alig bújnak össze. Csak az erőt veszi el — magyarázzák. Az asszony házsártos, mindenért veszekszik, az ember ideges, fáj a gyomra, nem bírja a nehéz munkát. Panaszkodni se szeret, nem mer, mert aki földet kapott, annak nincs OTI. Drága az orvos, drága a patika.
Megbeszélik, városban keres munkát, ott a helyreállításhoz kell a dolgos kéz. Ha munkát kap, jár az OTI is, talán még a gyerekeknek is. A kisebbnek dongalába van. Talán a nagyobb még tanulhat is. Elég eszes gyerek. Errefelé elveszik, mert itt tanulni úri passzió.
Erős a gyerek, hamar belenő a kanászbocskorba. Ő és a puli az egész falu disznaját elbírja. Kap érte havonta két kiló szalonnát, meg száz forintot. Igaz csak délután dolgozhat, mert délelőtt iskolába kell járni. Már ősszel lámpánál tanulja a leckét, fogyassza azt a drága petróleumot, meg rongálja a szemeit.
Az ember kap munkát, szállón lakik, bűzös, büdös izzadtságszagú, nagy hodályban. Gyárat építenek, de még csak inkább kubikmunka, mert előbb a bombatölcséreket temetik be, hordják a romokat, azzal töltik fel a hatalmas bombakrátereket. Hát itt is borzasztó lehetett élni. Itt az amerikaiak szórták le a bombákat. Hatalmas légópincék készülnek. Nagy ünnepség. Az első váz legördül a gyártósorról. Még a Filmhíradó is itt van a gyárban.
A férj továbbra is a szállón lakik. Kéthetente jár haza, szinte vendég otthon. A gyerekek lába kék hurkás:
— Rosszak voltunk, anya megvert.
Sajnálja fiait, de hát az asszony tudja. Az asszony rosszul alszik, ideges.
Már elvarrta a párna sarkát, mert sokszor arra ébred, hogy tépi, és izzadva vergődik, másnap meg a gyerekek kapnak, de hát ki bír ezekkel a büdös kölykökkel. Csak piszmognak mindennel és nem akarnak csinálni semmit. Az iskolába is csak adják alájuk a lovat, hogy így a gyerekjog, meg úgy a tanulás. Szóval ok az mindég van a verésre, ha meg nincs, akkor majd lesz. Üvölt velük:
— Olyan csibészek vagytok, mint az apátok, az is csak flangál a városban, biztosan a nőket hajkurássza, én meg itthon robotolok kettő helyett négyre.
Igaz, amit keres, azt szalaggal hazaadja, még a természetbenit is. A zsírt cipeli haza a kantába a kenyeret meg a zsákba. A múltkor fél zsák krumplit hozott a hátán. De hát egy férfinak csak akkor lehet hinni, ha kisliba legel a sírján.
Az asszony egyre kövérebb és keserűbb. Az ember egyre soványabb, sárgább és halkabb. Nem jár kocsmázni, igaz soha nem is ivott. Már csak tisztáért jár haza, beszélget a fiaival. Szép gyerekek. Néha az asszonnyal is beszélgetnek. A nagyobbik tanulhatna tovább, majd beviszi a gyárba. Lassan tizenegy éves; még három év. A gyár mellett ott az iskola. Még bármi lehet a fiú. Jó itthon kanásznak. Még keres is egy kicsit.
Fiát kérdezi:
— Van kedved feljönni a gyárba, tanulni?
— Ha addig anyám agyon nem üt. Olyan ideges!
Szól az asszonynak, fogja vissza magát.
— Én vagyok itthon velük, én csavargókat és lustákat nem nevelek, ha ez se tetszik, vidd őket magaddal, és neveld őket te! Én meg elemésztem magam!
Már nem szívesen utazik haza, de sajnálja a gyerekeket. Talán őszre sikerül a lakás! A gyár mellett épül egy lakótelep. Ott igényelt lakást. Hozhatná az asszonyt is. Ő is dolgozhatna. Hátha még helyre hozható ez a büdös élet. Valami nagyon elromlott. Valami nagyon nem jól van így. A gyárban is egyre nagyobb az elégedetlenség. A szállón is járt valami Petőfi-körös, és uszítgatott. Hát igaza volt, de még ki se hevertük a háborút, egy újabb háború tönkre tenne mindent. Ö volt a másik oldalon is. Az amerikaiak csak hallgassanak, se aranyat, se dollárt nem osztottak, csak okoskodnak. A szegény embernek meg mindegy, ki parancsol, dolgozni kell. Rendesen fizetni meg egyik se fog.
Folytatása következik.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:14 :: Győri Irén
