4.
A középiskolában az anyákról és saját anyánkról kellett írni. Nekem eleinte nem ment az írás, mert ugye a mi viszonyunk… Anyámról, ha jót nem tudok, akkor rosszat inkább nem, mert nincs jogom ítélkezni. A legfontosabbat azért megadta. Az életet. A tanárnő, Ica néni segített ki:
— Persze ez a nagymamákra is vonatkozik!
A nagymamámról nagyon könnyű volt írni, róla csak szépet és jót tudtam mondani. A mi életünkben ő volt a biztos pont, ő volt a jó, a kapocs. Édesapám hallgatagsága és nagyanyám pörgős szókimondása nagyon kellemessé tették a kamaszkoromat. Hogy előtte mi volt, hát iparkodtam elfelejteni. Nagymamának nem lehetett nemet mondani, annyira szeretett bennünket, és csak jóra, szépre tanított.
Apám a veje volt, de sokszor ő is édesanyámnak szólította. Azt hiszem, az öcsémet nagyon szerette, de okosan. Öcsém az anyámra hasonlított, anyám kövérkés alkatát örökölte, és sajnos a természetét is. Olyan hirtelen haragú volt, minden apróságért felkapta a vizet, és nem tudott a kezének parancsolni.
Egyszer anyám túllőtt a célon, és nagyon megverte. Nagymama mentette meg félholt öcsémet. Amúgy rengetegszer kikaptunk. Elég durván bánt velünk anyánk. Apánk a városban dolgozott és csak kéthetente járt haza.
Szombaton jött, vasárnap este meg utazott vissza. Úgy voltunk, mint az árvák, néha ugyan hazajött az a bácsi, akit apunak hívtunk. Megsimogatta a fejünket, kérdezett párat. Láttuk, mehettünk tovább csinálni a dolgunkat. Jaj de sok gallyat össze kellett vágni egy mosáshoz, egy főzéshez, pedig még a hatot se töltöttem be. Bicskával még nem ehettem, de a gallyat már szekercével aprítottam. Ha nem csináltam elég jól, vagy elég gyorsan, kapott a klott gatya, de kapott a lábszáram is. Olyan csíkos volt, mintha hosszú zokni lett volna rajtam. Hol volt akkor a gyerekvédelem… Ki törődött akkor egy üvöltő gyerekkel? Én akkor megfogadtam, inkább nem lesz gyerekem, de én így nem fogom verni. Mert anyám azt mondta, verés nélkül nem lehet gyereket nevelni. Őt se az apja, se nagyanyám nem verte meg.
Szerencsém volt, mert én apám nyugalmát örököltem, nekem szerencsés génállomány jutott.
Nagymamám nyolcvankettőben hagyott itt bennünket. Nagyon nagy veszteség volt számunkra a halála. Szép csendesen elaludt. A jelenlétével is széppé tudta tenni számunkra az életet. Én hetvenben diplomáztam. Ma is látom apám arcán a büszkeséget, és nagyanyám örömét. Az ünnepségen férfi létemre én kaptam a legnagyobb csokrot. A töpörödött kis öregasszony szinte elveszett a hatalmas virágtömeg mögött, de sikerült átadnia. Ha rágondolok, nem a kenyeret nyújtó keze, hanem az a hatalmas virágcsokor jut eszembe. Gyakran kimegyek a temetőbe a sírjához, és beszélek, mintha még ma is meghallgatna. De ha valamit nem tudok megoldani, ha kint a sírjánál elmondom a problémámat, ami foglalkoztat, megtalálom a helyes választ, tehát a Mama még most is segít. Hetvenkettőben nősültem, rendes lány a feleségem. Ő itt tanít a telepen. A Mama és Anna az első perctől szerették egymást. De hát nem lehetett őket nem szeretni. Van egy tizenegy éves kislányunk és egy nyolcéves fiúnk, megvan mindenünk.
Szegény öcsém, ő nemsokára szabadul. Neki is volt egy szép felesége és egy gyönyörű kislánya. Ott van eltemetve közel a Mamához. Élt három évet. Nem tudom igazán mi történt az öcsémmel, valamiért felszaladt benne a gőz, és megütötte a gyereket. Rosszul esett a kicsi, és azonnal meghalt. Kilenc évet kapott, talán harmadolják. A felesége elvált tőle, tönkre van az élete. És mi tette ilyenné? Az anyja? Azt mondják az okos emberek, hogy a bántalmazott gyerekek bántalmazó felnőttek lesznek. Tehát az áldozat áldozatot csinál. Az áldozat és a bántalmazó azonos, vagy csak bizonyos esetekben. Nem minden jégfelhőből esik jég! Szerintem azon múlt az egész, hogy volt egy igazságtalan, kegyetlen háború, és még hosszú-hosszú éveken-évtizedeken keresztül szedi ártatlan áldozatok sokaságát, generációkon át. Ezt nehéz elfogadni.
Apám nyugdíjas, most is egyedül él. Csendesen, mint egész életében. Horgászik sokat, azzal múlatja az időt. A halakat nem kell szóval tartani. Ő pedig nagyon tud hallgatni. Csendes ember.
A húgom, a Vica könyvelő lett, egy bankban dolgozik. Jól kijön a szüleivel. Legalább őt szerette az anyánk! Vicával jó a kapcsolatunk, köszönhetjük apámnak és Mamának. Én fejlesztőmérnök vagyok a motorgyárban. Hosszú utat tettem meg a kanászbocskortól a logarlécig. Most kezdik fejleszteni mifelénk a számítástechnikát. Ez egy új korszak lesz, azt hiszem az örök tanulás korszaka.
Anyám pedig, a hétköznapi özvegy? Szereti önmagát, szereti a Lajost és talán a Vicát is szereti. Higgyük el. Legalább nem verte. Mi nagyon elhidegültünk egymástól. Ő sajnos szétverte azt a kapcsot, ami összetartott bennünket.
Nem ítélem el érte, a legfontosabbat megadta! Az életet.
Vége
Legutóbbi módosítás: 2012.05.05. @ 15:14 :: Győri Irén