A dinnyések boldogulásának egyik fontos tényezője a jó beilleszkedési készség.
Mikorra a melegágyi munkálatokig jutottunk, nagyjából tisztába kerültünk a környezetünkkel. Anyám különösen könnyen barátkozott, jó kapcsolatteremtő képességére jellemző, hogy egy cipővásárlás után úgy jöttünk el az üzletből, mint régi ismerősök. Így nem csoda, hogy pár hét leforgása alatt megszoktuk az új közösséget, és számon tarthattunk olyan kedves családokat, akikkel „összejárós” barátság alakult ki.
Nekünk, gyerekeknek néhány napos kimaradás után az iskola is megkezdődött. Legtöbbször anyám kísért el, először az igazgatóval beszélt, majd bekopogtunk a leendő osztályomba. Jaj, de nagyon nem szerettem az első napokat! Bemenni a vadidegen gyerekek közé, állni a kíváncsi tekinteteket, amíg a felnőttek megbeszélik a dolgokat!
Aztán amikor anyám elment, még inkább rám terelődött a figyelem; már a tanár is velem foglalkozott, kérdezgetett mindenfélét, majd helyet keresett, hová ültethetne. A megszokott ülésrendet mindig meg kellett bolygatni miattam, mert szemüveges lévén csak az első padok egyikéből láttam jól a táblát.
Leszámítva a kezdeti pár napot, mindig jól éreztem magam, a gyerekek, a tanárok mindenhol nagyon barátságosan fogadtak, sőt mondhatom, a kedvemet keresték. Ebből egyszer, hetedikben, baj is lett, mert a tanárom rögtön megbízott az osztályfelelősséggel, de visszautasítottam.
Mindenki meglepődött, hogy mertem nem elfogadni a tisztséget, és hiába indokoltam, hogy nekem ez még nem jár, hiszen nem ismerem a társaimat, a nevüket sem tudom, a tanárnő nem vonta vissza a jelölést.
A végén mégis mást kellett kiválasztania, mert egyszerűen nem vettem tudomást a feladatról.
És volt egy igazán kemény nyaram! A pomázi iskolában, ahol harmadikos, vagyis kilencéves voltam, kezdettől nem kedvelt a tanítónő, s ezt látva a gyerekek sem nagyon barátkoztak velem.
Minden szempontból fekete nyár volt ez nekem: majd’ negyven fokos lázat hozó tüszős mandulagyulladással, balesetekkel. Először fogócskázás közben elestem a betonozott iskolaudvaron, és nagyon csúnyán megsérült az egyik térdem, majd amikor a kötés lekerült, ismét elestem, leverve a másik térdemet, és a félig gyógyult sebem is felszakadt.
A nyári szünidőben újabb baj ért, a keresztapám a hátamra állva akart szilvát szedni, de nem bírtam el a súlyát, és estemben a combomba fúródott egy galagonyaág. Nagy ordításom közepette próbálták kihúzni, de a horogszerű részt csak az orvos tudta kimetszeni.
Túl a fizikai sérüléseken itt esett meg velem gyermekkorom, és egész eddigi életem legnagyobb megaláztatása.
A tisztasági felelős többször azt jelentette, hogy piszkos vagyok. Meg egy másik kislányról is. Egy alkalommal a szünetben két hokedlit és két lavórt hoztak az osztályba, és nekünk, kettőnknek az osztály szeme láttára meg kellett mosakodnunk.
Ez volt az egyetlen iskola, ahol nem éreztem jól magam!
De a nyár itt is jó volt! A pajtásainkkal végigmókáztuk! Játszótérnek miénk volt az egész határ! Ahogy a többi helyen is! Teheneket legeltető társainkkal vándoroltunk, máskor gallyakból sátrat építettünk, a lábunk fekete volt az út porától, az arcunk maszatos a szedertől, koszorút fontunk magunknak mezei virágokból, bontogattuk a pipacs bimbóit: sör-e, bor-e, pálinka?
Ha meg az kellett, segítettünk a szüleinknek. Az uborkaszedésbe egész korán belekóstoltunk, ha elfáradt a derekunk, sót törtünk a húgommal. Más alkalommal a csőszkunyhóban vigyáztuk a dinnyét, szedéskor hordtuk kupacokba, szállításkor kapkodtuk az teherautón a labdaként feldobott görögöket.
Végül a nyár elteltével erősen vágytunk a falunkba, a rendes házunkba, de a tél folyamán sokszor felemlegettünk a minden nyarat.
Folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
